Moonchild

RM - Moonchild

Amikor megszólalt az ágyam melletti éjjeli szekrényen pihenő telefon, tudtam, hogy az ügynökségtől keresnek, és újabb munkát sóznak a nyakamba. De miért is éppen vasárnap reggel hétkor kell kitalálniuk a hülyeségeiket? Nem lehetne emberi időben elkövetni ezeket a tévedéseket? Mondjuk hétfőn vagy szerdán? Vagy bármelyik másik hétköznap?

Morogva másztam elő a takaróm alól, alig akartam megtalálni azt a nyamvadt készüléket, de végül csak az ujjaim közé szorítottam a kütyüt és a fülemhez emeltem. Még bele sem szóltam, hogy kellőképpen leordíthassam a hívó fél fejét, amikor megelőzött a beszédben és köszönés nélkül zúdítani kezdte rám a gondolatait.

- MinAh-shi. A stúdióban találkozunk, hozz magaddal minden gépet, amire szükséged van, a díszletekről majd a helyszínen gondoskodunk. Út közben találd ki, hogy szerinted mi lenne a legjobb koncepció egy feltörekvő művész számára, aki kicsit zárkózott, de közben mégis magával ragadó személyiséget lehetne kölcsönözni. Aztán lesz még egy másik fotózásod is, ahol egy csapattal kell dolgoznod, csupa lány, természetesen, náluk is ugyanez a helyzet, mint az előbb említett művésszel. Oh, igen. Délután is lenne egy újabb munka a számodra, másra nem akarjuk hagyni, mert csak a te profizmusodat fogadja el a modellünk.

- Leállnál végre?! – durrogtam, alig fogtam fel a hallottakat, a nevemig nem jutottam el félálmomban, nemhogy minden mást is megjegyezzek.

- Igyekezz mielőbb a stúdióba. Máris elkéstél!

Ezzel rám is csapta kagylót, még azt sem tudta megvárni, hogy elküldjem melegebb éghajlatra. Szabályosan a falhoz vágtam volna a mobilomat, csak tudtam, hogy akkor más sem fog megtalálni a munkák miatt, hiába szabadultam volna meg ettől az egy idiótától. Csak tudnám, hogy minek írtam alá azt a nyamvadt szerződést annak idején! Aish!

Nagyokat puffogva másztam ki a pihe-puha párnáim közül, majd felkapva az este földre dobott köntösömet, a fürdőbe vonultam, hogy legalább a bőrömet felfrissíthessem, ha már a kávéhiány miatt az elmémet később tudom ébreszteni. Mire végeztem a tusolással, újabb nem fogadott hívások sorakoztak a telefonomon, megannyi üzenettel egybekötve. Persze mindegyik ugyanattól a személytől.

- Hogy nem bírsz nyugton maradni! – mormogtam, mikor újfent megcsörrent a készülék. – Mit akarsz megint?! – ordítottam el magam, de meglepetésemre egy idegen hangja köszöntött viszont.

- Uhm. Elnézést. Azt hiszem, hogy téves számot hívtam. – A kellemes férfi hang megbizsergette a bőrömet, tetszett ez a dallamosság, és szinte rögvest el is lágyultam a tónustól.

- Attól függ, hogy kit keres – feleltem, mielőtt még megszakítaná a vonalat.

- MinAh. MinAh-t keresem. Jó helyen járok? – kérdezte félve.

- Meglehet, bár van egy pár MinAh a világban, így nem tudom, hogy jó helyen jár-e. Milyen MinAh az illető? – faggattam továbbra is, kedvemre való volt a hangja, és nem akartam az egyébként rosszul indult reggelemet még jobban elrontani, valami pozitívra vágytam.

- Kang. Kang MinAh. Esetleg a kisasszony az? Kang MinAh? – kíváncsiskodott reményteljesen.

- Igen, én vagyok Kang MinAh, bár még így is elég gyakorinak számít ez a név – kuncogtam, tovább bízva a társalgásban.

- Ami azt illeti, Kang MinAh vállalta el a mai fotózást és csak emiatt szerettem volna egyeztetni vele – jegyezte meg halkan.

- Akkor jó helyen jár.

- Hogyan?

- Én vagyok az a MinAh, akit keres. Kit tisztelhetek a hívó fél személyében? – érdeklődtem a neve iránt, hátha az is olyan kellemes csengésű lesz, mint a hangja.

- Az én nevem~

De folytatni már nem tudta, mert valaki a háttérből utána kiáltott, így csak gyorsan elköszönt tőlem, majd ki is nyomta a vonalat. Kár. Szívesen elcsevegtem volna még ezzel az ismeretlennel, és csak remélni tudtam, hogy a személyes találkozásunk is baráti lesz, nem a szokványos reakciót váltja ki belőlem ő is. Az undor és az előítélet. A lencse másik oldalán állva annyira földöntúlinak tűntek, a férfiak egytől egyig ripacsok és tuskók, a nők meg beképzelt perszónák tömkelegei voltak. Még egy kávét sem tudtam volna meginni velük egy szünet alatt.

Még egyszer vetettem egy röpke pillantást a kicsiny kijelzőre, majd zsebre vágtam a telefont, a mindig összepakolt táskáimat a vállaimra dobtam és elindultam arra a bizonyos fotózásra. Unottan és egyben álmosan bámultam az elsuhanó házakat a taxi ablakán át, semmi kedvem nem volt a vasárnapomat ilyen emberek között tölteni. Jobban vágytam egy bögre forró csokoládéra a takarómmal és a kedvenc könyvemmel. De fuccsba ment ez a tervem is...

A helyszínre érve nagyot sóhajtottam. A szervezők mérgezett egerekként szaladgáltak fel-alá, nem találták a kellékeket, de még a saját önuralmukat is elvesztették. És ebbe a fejetlenségbe kellett nekem kiszállnom a taxiból, hogy valamiféle ficsúrról fotósorozatot készíthessek. Tsch... csodálatos.

Kifizettem a fuvardíjat, újfent magamra aggattam a motyóimat, majd a mentolos rágómmal a számban megindultam a fotocellás ajtó irányába. Szinte fellöktek az eszüket vesztett staffosok és ugrabugrák, már majdnem otthagytam mindenkit, amikor a jelenleg szerződött partnerem széles vigyorral a fején megjelent a méretes hallban. Komótosan szedte lépteit, zsebre dugott kezekkel baktatott az embersereg között, eszében sem volt lenyugtatni őket, tőlem várta mindig is a megoldást.

- Ideértél végre? – szólalt meg elém érve, én csak fintorogtam rá egyet, nem tetszésemet kifejezve.

- Láthatod te magad is. Mi ez a bolondok háza? – forgattam meg szemeimet a látottakra, mire HongBin csak vállat rántott.

- Tudom is én. Meg vannak kergülve, talán elkaptak valami kórságot és attól lettek ilyenek – fújta ki levegőjét, majd zakójának belső zsebébe nyúlt, hogy előhalászhassa belőle szeretett elektromos cigarettáját és kedvére pöfékelhessen az egész épületben. – Remélem, itt van minden cuccod – szippantotta be a gyümölcsös zamatú nikotint, aztán megvakarta halántékát. – Nem szeretném, ha csúsznánk a mai fotózással.

- Ha rendre teremtenéd az embereidet, akkor már régen készen állnánk a fotózásra – vetettem oda félvállról.

- Ez bizony a te reszortod marad mindig is! – kacsintással egybekötve tapogatta meg a hátamat, majd sarkon fordult és a vészkijárathoz sétált, nyomában valamiféle újdonsült popsztárfruskával, aki alig töltötte be a huszonegyet.

- Ha kérhetnék végre egy kis csendet! – kiáltottam el magam, mert már nem bírtam az eszement szaladgálást a környezetemben, mire mindenki megtorpant és rettegve nézett rám. – Köszönöm – bólintottam szúrós pillantásokat intézve a szervezőkre, majd ledobtam a táskáimat a kövezetre.

Ebben a másodpercben termett mellettem két nyikhaj, akik nagy erőkkel küzdöttek azzal, hogy megemeljék a fotózáshoz szükséges holmijaimat az állványokkal együtt, amitől nevetnem kellett. Ennyi férfiasság nem szorult egyikükbe sem? Elég szánalmas...

Még egyszer végignéztem a küszködőkön, akik hosszú percek múltán tudták csak magukra applikálni a táskákat és váltottak is irányt a fotózás belső helyszínéhez. Legalább két méterre lemaradva tőlük követtem őket a kisebb helyiségek felé, amikor az egyik sarokban észrevettem egy ott megbúvó fiatal férfit. Délceg alakja azonnal feltűnt, nem sokan szaladgálnak ilyen formákkal. Szőke tincsei hanyagul hullottak homlokára és szemére, telt alsó ajkát harapdálta zavarában, feszes mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, szemhéjait lecsukta, s úgy támasztotta a falat meditálásai közepette.

Majdnem nekimentem az ajtófélfának, annyira belemerültem a mustrálásba, az utolsó másodpercben léptem odébb, mielőtt még arccal vettem volna le a résnyire tárt térelválasztót. Néhány perc alatt sikerült beállítani a fényeket és összhangba hozni a gépeket minden mással, hála az én magabiztos vezénylésemnek és utasításaimnak. HongBint a megjegyzése óta nem láttam, ahogyan az a bizonyos fruska sem tűnt fel a suhanó alakok között. Legalább nem lesz egyikük sem a lábam alatt.

- Kezdenénk, emberek! – csaptam össze tenyereimet parancsolóan, mire a csillár fényei elhalkultak és helyüket az általunk felállított reflektorok vették át. – Csendet kérek! – néztem a lencsém mögé, de meglepetésemre egyedül az nem volt a helyén, akiről szólt volna a fotózás. – Hol a fenében van az emberünk!? – üvöltöttem el magam idegességemben, nem akartam elcseszni az egész vasárnapomat a munkával, de egyetlen csúszás is képes volt borítani egy teljes nap terveit. – Valaki kerítse elő most azonnal azt a szerencsétlent! – fakadtam ki még ingerültebben, ahogy az órám mutatójára néztem. Már legalább három perc késéssel kellett számolnom, ami számomra elfogadhatatlan ebben a szakmában.

- Itt van már! – fújtatott elém lépve egy fiatal gyakornok, akin bosszúsan néztem végig.

- Akkor miért nincs még mindig a kamera túloldalán?! – ordítottam le a haját, nem érdekelt miért késik, vagy egyáltalán mi történt vele, az ütemtervhez ragaszkodtam.

- Muszáj mindenkivel sakálként viselkednie? – érkezett a kérdés a hátam mögül, majd elhaladt mellettem a tulajdonosa is, de szabályosan megállt bennem az ütő az ismerős tónustól.

- Ha mindenki rendesen végezné a dolgát, akkor nem kellene ennyire megterhelnem a hangszálaimat! – kekeckedtem, miközben lehajoltam a gépem mögé, hogy végre beállíthassam az élességet és elkezdhessük a tényleges munkát.

Ismételten mély döbbenet lett úrrá rajtam, nem más volt a fotómodell, mint akit annyira szemrevételeztem ott a sarokban ácsorgásakor. S a hangszíne, ahogy megpróbált leteremteni, kísértetiesen hasonlított arra, akivel telefonon csevegtem a reggeli órákban. Mélységesen csalódtam a saját megérzéseimben, egy kis időre kezdtem azt hinni, hogy aki felhívott reggel, hogy megköszönje az együttműködés lehetőségét, és aki a falat támasztotta, másmilyen lesz, mint akikkel idáig dolgom volt.

Mindig vártam, hogy vége legyen az adott munkának, de ezt a mostanit, sokkal inkább magam mögött akartam tudni, mint eddig bármelyik másikat. Noha, a NamJoon nevet viselő fiatal férfi kérdés nélkül elfogadta az utasításaimat, és lehengerlő külsőt magára öltve pózolt a kamerának, mégis vártam az utolsó utáni kattintást. Máskor sem szoktam cseverészni az egyedekkel, de egy másodpercre azt hittem, hogy legalább azzal a telefonálós taggal válthatok néhány szót munkán kívül.

Amikor kimondtam a végszót és megszólalt a fotózás végét jelző csengő, NamJoon megkönnyebbülten engedte le vállait, aztán megköszönve mindenki munkáját, lazán kivonult a teremből. Mindenki munkáját, kivéve az enyémet. Még rám sem nézett, egyetlen kósza pillantást sem vetett rám, úgy sétált el mellettem. Nem tudtam tovább türtőztetni magam, az órámon nyugtáztam az időt, aztán NamJoon után siettem. Tudatni akartam vele, hogy mélységesen megsértett és közölni szerettem volna vele, hogy a jövőben nem igazán szándékozom együtt dolgozni vele.

Az egyik ablaknál ácsingózott, teljesen átöltözve, mintha egy üzletember bámulná a külvilágot, úgy mustrálta a kint zajló eseményeket. Nagyot kellett nyelnem a jelenségtől, ami elém tárult, már majdnem megfeledkeztem jövetelem okáról, mikor váratlanul felém fordult és összeakadt a tekintetünk.

- Igen, Kang MinAh? – szólított teljes nevemen, amivel újabb döbbenetbe taszított.

- Öhm. Khm. Szóval csak azért jöttem, hogy kifejtsem a véleményemet a modoráról és arról, hogy ha lehet, a jövőben egyáltalán ne keressen fotózás miatt! – vagdalkoztam szavaimmal dühösen, majd már perdültem is tengelyem körül, amikor megragadta a csuklómat és könnyed mozdulattal változtatott a pozíciómon, ismét szemben álltam NamJoonnal. – Mégis mit művel? – ripakodtam rá, de ő csak meredten bámulta arcomat, olykor ajkaimat mérte fel, olykor pedig ismét farkasszemet vívtunk egymással.

- Ha kicsit változtatna a modorán, akkor nagyon kellemes hölgy lenne, akinek kifejezetten élvezetes a társasága – suttogta mélyen szemembe nézve.

- Mégis miért mond nekem ilyeneket? – mormoltam sértődötten. – Nem kell, hogy kioktasson, tudom, hogyan kell bánni a magafajtákkal – húztam fel bal szemöldökömet lekicsinylően és szánalommal telve a hangomban.

- Magamfajta? Az mégis milyen? – lépett még közelebb hozzám, teljes testtel fölém magasodott.

- Pökhendi, arrogáns és beképzelt. Nagyravágyó és lenéző másokkal szemben. A kétkezi munkát megveti és kineveti azt, aki keményen megdolgozik a pénzért – vágtam hozzá meggondolatlanul szavaimat. – Magának minden olyan könnyű és egyszerű.

- Még az utcai lámpáknak is vannak tüskéik. Hát nem kegyetlen? A látvány valaki összegyűjtött tüskéiből áll.

- Hogyan?

- Valakit biztosan megnyugtat majd a tüskéid látványa.

- Mi van? Milyen tüskék? – értetlenkedtem.

- Egymás éjszakai tájképe, egymás holdja vagyunk – suttogta halkan, végképp összezavarta a saját gondolataimat.

- Csak egyszer hallgasd meg, és aztán mondd el újra a véleményed – hajolt fülemhez, miközben megkereste jobb kezemet, és belegyömöszölt valamit az ujjaim közé.

A tenyerembe néztem, amiben egy CD pihent. Balgán bámultam fel NamJoonra, aztán megint a hanganyagra, végül visszatértem NamJoon mélybarna lélektükreihez. Nem akartam ennyiben hagyni ezt a parázsvitát és kértem tőle néhány percet, míg meghallgatom a lemezt, majd visszasiettem hozzá.

Mozdulatlanul állt az ablaknál, ugyanúgy elmerült a külvilág látképében. Remegve emeltem fel kezemet, s úgy szorítottam jobb vállára, hogy visszaadhassam jogos tulajdonosának a zenelemezt. Könnyes szemekkel néztem fel NamJoonra, alig pár perc leforgása alatt változott meg teljesen a véleményem róla. Félreismertem, és azzal együtt elítéltem.

- Sajnálom, amiket mondtam az előbb – magyarázkodtam szégyenemben, mire NamJoon csak elmosolyodott, átvetette jobbját a vállamon és lassan lehajolt hozzám. – NamJoon? – ziháltam nevét félszegen, de megérezve forró sóhaját, epekedtem kívánatos ajkaiért. – Mire készülsz? – pihegtem félig lehunyt szemmel.

- Csak megteszem azt, amire az első találkozásunk óta vágyom – szuszogta ajkaimtól néhány milliméterre, s csak ekkor értettem meg mindent.

Mégsem ez volt az első találkozásom NamJoonnal. Annak már több mint három éve, hogy először egymásba rohantunk. Akkor is ideges voltam mindenkire, ő viszont készséggel sietett a segítségemre és kapta fel a leejtett cuccaimat. Talán, ha akkor picit kedvesebben bánok vele, sok bosszúságtól megkímélem magamat, és talán sokkal előbb érezhettem volna ezeket a puha ajkakat, hogy megnyugvásra leljek mellette...