Comes 2 U

JungKook - Comes 2 U

Mióta először megláttam, tudtam, hogy különleges. Tudtam, van benne valami, ami soha nem fog elszakítani tőle. Tudtam. Éreztem legbelül. Odabent, ahova oly’ kevesen jutnak el, hiába is küszködnek vele naphosszat. Tudtam, mikor először emelte rám mogyorószín tekintetét. Összefonódott az én zöldeskék pillantásommal, s éreztem, nem lesz többé menekülésem. Beszippantott, s nem hagyott onnan szabadulni.

Csupán egyetlen másodperc volt az egész, ott a homokozóban, amikor mindketten ugyanazért a lapátért nyúltunk, s mégis olyan varázslatos volt az a hatalmas szempár. Mintha két fekete gyémántként tündöklő drágakő lenne. Aztán megszólalt. Csilingelt a hangja, akár egy karácsonyi csengettyű az éjszakában. Mosolyogva elkérte a játékot, majd még szélesebbre váltott az egyébként sem kicsiny görbület, felmarkolta a lapátkát és magamra hagyott a homokozóban.

Legörbült szájjal néztem, ahogy odarohan a társaihoz, s velük játszik tovább önfeledten, én pedig ott maradtam a homokváram romjain kuporogva. Szerettem volna odamenni hozzá, megkérni, hogy játsszon velem, de féltem. Féltem egyáltalán csak hozzá szólni, vagy akár a nevét megkérdezni, s remélni, hogy másnap újra eljön és végre velem játszik egy nagyot.

De nem jött. Nem jött, hiába vártam. Egy egész délutánt ott gubbasztottam a homokszemcsék között turkálva, a hintában ücsörögve, üres tekintettel bámulva a mérleghinta másik oldalát. Nem jött el. Kerestem. Szüntelenül forgattam utána a fejemet, kíváncsian, mégsem bukkant fel a sötétszín buksi, s nem láttam megint azt a mogyorószín pillantást.

Az évek teltek-múltak, s egyre inkább feledésbe merült az a játszótéri kisfiú, aki mosolyogva a lapátért nyúlt. Egyedül a mélybarna szempár, ami elkísért az évek során, de azok is pusztán az álmaimban jelentek meg. Nem futottam össze vele, bármennyire is szerettem volna még egyszer utoljára látni.

Az általános iskola után az új suli kifejezetten nehéznek látszott barátok nélkül. Nem volt senki, aki megértett volna, vagy egyáltalán szerette volna a társaságomat. A mindig feltűzött tincsek és a folyton élére vasalt egyenruha nem engedte meg a lazítást vagy éppen keltette azt a látszatot, hogy bármikor is ki lehet rángatni a mindennapokból. Egy szürke kisegérrel senki nem szeret barátkozni vagy akár csak mutatkozni. Mindenki elkerült, s jobbnak láttam, ha inkább a tanulásnak szentelem az időmet, hogy vigyem valamire majd az életben.

Az órák utáni próbák során végre egyedül lehettem a saját gondolataimmal. Az érzéseimmel, amik belülről fojtogattak minden nap. A fájdalmam, amikre nem találtam vigaszt, csupán a halk zongoraszó, ami nyújtott bármiféle megnyugvást. Az a pár óra, amit bezárkózva töltöttem az egyik eldugottabb zeneteremben.

De egy nap minden megváltozott. Azon a napon az életem fenekestül felfordult, s nem volt már minden olyan, mint egykoron. Minden olyan kusza lett. Olyan bonyolultnak tűntek az egymás utáni napok, mintha soha nem lehetne vége a szenvedéseimnek.

A zongora mellett ücsörögve, az ujjaimat a billentyűkön pihentetve, ugyanaz a dallam jutott az eszembe minden alkalommal. S újra felbukkant az a mogyorószín pillantás és az a csilingelő hang. Megint a homokozóban találtam magam, ahogy ott guggolok a játékok között, összetörve és magamra hagyva. Mielőtt még az első könnyem kicsordult volna, egy búgó hang szakított ki mélyen szántó merengésemből.

- Nem zavarlak? – kérdezte halkan, mire csak megráztam a fejemet, a váratlan látogatómra sem nézve. – Jól érzed magad? – hallottam meg picit közelebbről az újabb kérdést.

- Jól – hazudtam még mindig leplezve a könnyeimet.

- Leülhetek? – súgta a hátam mögött.

- Hm – szuszogtam. – Elvégre ez egy zeneterem – dünnyögtem a fekete-fehér billentyűket mustrálva. – Úgyis ideje lesz mennem – elvettem a kezeimet a hangszerről és egy nagy levegőt kiengedve felegyenesedtem.

- Miattam? – nyúlt utánam, majd meggondolva magát, visszaengedte a tagját a combja mellé.

- Nem – motyogtam.

- Nem maradnál még egy kicsit? – kérlelt alig hallhatóan, mire nagyon lassan megfordultam.

- Miért? – kérdeztem, miközben végigvezettem rajta méricskélő szempáromat, de ahogy ráleltem a barnán fénylő örvényre, a lélegzetem is elakadt.

Szinte már fuldokoltam, ahogy a végsőkig mélyült a pillantásunk. A szívem minduntalan kihagyott egy ütemet, olyannyira szaporán diktálta az összevissza ritmust, hogy már azt hittem, rosszul leszek és mentőt kell hívni hozzám. Ott állt, rezzenéstelen arccal, kérlelve a maradásra fürkészte minden vonásomat. Hosszas vívódás után végül engedtem neki. Maradtam. Elvettem a kezeimet a zongora billentyűiről és az ölembe csúsztattam őket.

A következő szívdobbanásomkor melegség fogott el. Lassanként kezdte átjárni az egész testemet, s a szívemet is elfogta ugyanaz az érzés. Kellemes volt. Felsóhajtottam, ajkaimra alig látható, felfelé ívelő görbület költözött. A halovány boldogságom hamar viszonzásra lelt, az ő keskeny szájára is parányi mosoly rajzolódott ki.

Vigyázva leült mellém, majd ugyanazzal az óvatossággal csúszott is közelebb hozzám, de a combjaink még nem értek össze. Meghagyta azt a kicsiny távolságot testeink között. Az ujjaink összekulcsolódtak, mintha mindig is összetartoztak volna. Újabb mély sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy határozottabban éreztem bőrét az enyémhez érni.

- JungKook vagyok – szakította meg a percek óta tartó némaságot.

- Tudom – pihegtem magam elé, hiszen pontosan tudtam, kinek a társaságát élvezhetem már egy ideje.

- Honnan? – kíváncsiskodott félszegen. – Tal. Találkoztunk. Khm. Találkoztunk már? Ha igen, akkor bocsánat, amiért nem emlékeztem rád, kérlek, ne haragudj a modortalanságomért~

- Nem – fojtottam belé hosszú mentegetőzését. – Nem találkoztunk. Vagyis. Uhm. – Hirtelen feszíteni kezdett a mellkasom, a szívem ismételten hevesen dübörgött a fiú közelségétől.

- Igen? – hajolt közelebb az arcomhoz, így fürkészve tovább a vonásaimat.

- Az én nevem – motyogtam pironkodva, képtelen voltam rá nézni, olyannyira zavarba ejtett forró lélegzetvétele. – A nevem. Uhm. Kim TaeYeon.

- TaeYeon – ismételte meg suttogva, s elvette a kezét kezeimről és az állam alá nyúlt.

Puha ujjbegyei bőrömhöz értek, majd szelíd erőszakossággal felemelték a fejemet és maga felé fordította nehéz kobakomat. Még mindig lesütött szemekkel ücsörögtem mellette, hüvelykujja lágyan cirógatta az arcélemet, még egyszer felszakadt belőlem egy mély levegő.

- Te vagy TaeHyung kishúga, igaz? – hallottam meg kuncogását, mire hirtelen kinyitottam a szemeimet és JungKookra néztem.

- Hah? Hogyan? Te. Te tudod, hogy ki vagyok? – hebegtem teljes döbbenetségben úszva.

- Először azt hittem, hogy csak a szemem káprázik, de mikor meghallottam azt a dallamot, tudtam, hogy te vagy az. – Őszintén csengtek szavai.

- Hogyan? – motyogtam még mindig teljes döbbenetben úszva.

- Emlékszel még arra a napra? Ott a homokozóban? – kérdezte halkan.

- T. Te. Te emlékszel? – dünnyögtem kitágult pupillákkal, ahogy újra és újra JungKook pillantásába feledkeztem.

- TaeYeon? – súgta halkan, s lassan fölém magasodott.

- Hm? – pihegtem aléltan, teljesen megbabonázott JungKook szempárja.

Puha mancsok simultak az arcomra, majd lassan végigsiklottak lüktető nyakszirtemen, míg végül csípőmön zárták be útjukat. Beleremegtem az édes érintésbe, ahogy gyengédséggel telve becézgette minden porcikámat. A mellkasom hevesen emelkedett és süllyedt, a szívem szaporán diktálta az ütemet a bordáim között, attól féltem, hogy egy váratlan pillanatban JungKook tenyereiben köt ki a dübörgésnek köszönhetően.

Forró lehelete cikázott az arcomon, kissé elhomályosult előttem arccsontja és csillogó szembogara, éreztem, ahogy az első könnycsepp útjára indul az arcomon, de az államhoz érve egy puha ujjbegy lesimogatja a nedvességet a bőrömről. A szemhéjaim elnehezültek, ahogy bársonyos ajakpár ért az arcomhoz, majd csukott szemeimet is ugyanazzal a lágy érintéssel jutalmazta.

Halk és visszafojtott sóhaj szakadt fel belőlem, megremegett az egész bensőm, ahogy átjárt JungKook közelsége és testének melege. Megkapaszkodtam vékony derekában, éreztem, hogy a térdeim hamarosan felmondják a szolgálatot, ha nem teszek valamit mielőbb. Remegő ujjakkal markoltam JungKook pólóját, képtelen voltam lazítani rajtuk, féltem, hogy görcsöt kapnak az idegességemtől.

- TaeYeonnie! – hallottam meg a bátyám hangját, ahogy berobban a terembe, mi pedig JungKookkal olyan gyorsan ugrunk szét, ahogy csak tudunk. – Yeonnie? Mit csinálsz itt Kookkal? JungKook? – forgatta a fejét kettőnk között, én pedig paradicsomszín arccal kerültem TaeHyung szigorú pillantását. – Gyere, TaeYeon. Mennünk kell. Ahjussi már vár ránk, nem szeretném tovább húzni az idejét miattad!

Ezzel TaeHyung már tova is állt, éppen azzal a hirtelenséggel, mint ahogy felbukkant. JungKook reménykedőn és aggodalommal telve meredt rám, várta a reakciómat. Képtelen voltam szembeszállni a bátyámmal. Bármennyire is húzott a szívem JungKookhoz, nem volt erőm tenni érte.

- Sajnálom! – zokogtam fel könnyeimmel küszködve, majd hátat fordítva a fiúnak, kirohantam a teremből.

Egészen az iskola kapujáig futottam, ahol már járó motorral várt a sofőr, a hátsó ajtónak támaszkodva pedig bátyám mért fel vizslató tekintetekkel. Törékenynek és vétlennek éreztem magam TaeHyunggal szemben, nem hozhattam szégyent sem rá, sem pedig a családunkra. Sohasem.

Alig pár méterre voltam, mikor valaki felkiáltott a nevemmel, rögtön földbe gyökerezett a lábam, ahogy eljutott hozzám a hanghullám. Döbbenten fordultam a hang irányába, a táskám a földre zuhant, ahogy megláttam a ziháló JungKookot néhány karnyújtásnyira tőlem.

- TaeYeon, ne menj el, kérlek – lihegte. – Maradj most velem. Kérlek.

- JungKook – pityeregem nevét. – Nem lehet.

- Kim TaeYeon! – kiáltotta el magát TaeHyung elégedetlenül.

- Mennem kell – zokogtam JungKook arcát nézve, ahogy az ő szeméből is elindul az első sós csepp.

- TaeYeon.

- Mennem kell – ismételtem meg a homályos tekintetnek.

- ♪ Nincs határ az égen, amit nem repülnék át érted. Nincs annyi könny a szememben, amit nem sírnék ki érted. ♪

- JungKook – sírtam hangját hallva.

- ♪ Amikor rólad van szó, nincs bűn. Fogjuk a lelkeinket és fonjuk egybe őket. Amikor rólad van szó, ne légy vak. Nézd, ahogy a szívemből beszélek, mikor rólad van szó. ♪

JungKook hangját hallani, ahogy azt a dalt énekli, aminek dallamát leütöttem a zongora billentyűjén, egyszerűen varázslatos volt. A hangja csak még jobban elvarázsolt, tudtam, mellette nem kell félnem. Biztonságban tart és megvéd mindentől, ami árthat nekem. Tudtam, hogy JungKook soha nem bántana, soha nem ártana nekem. Éreztem legbelül. Ott, ahová egykoron költözött.

Hiába volt TaeHyung mindennapos intése, hogy egyetlen fiúban sem bízhatok meg soha életemben. Minden nap azon küzdött, hogy megvédjen az olyan srácoktól, mint az első barátom volt, aki csak kihasznált és átgázolt rajtam. Megrémült, hogy még egyszer megtörténik velem az, ami akkor este. Szeretett és aggódott értem, életének minden percében.

TaeHyungra néztem, aki szoborként állt az autó mellett, majd apránként halvány mosoly költözött ajkaira, és egy parányi biccentéssel tudatta, áldását adja kettőnkre. Mindent magam mögött hagyva futottam vissza JungKookhoz, hogy végre újra a karjaiba tartson és többé senki ne szakíthasson ki onnan.

Erőtől duzzadó karjai derekamra fonódtak, majd egy könnyed lendülettel felkapott, és olyan hevességgel csókolt meg, hogy kis híján mindketten beleszédültünk. Nyaka köré kulcsoltam tagjaimat és minden szerelmemmel viszonoztam a negédes érintést. Hagytam magam sodródni az árral, a szenvedéllyel és a határtalan boldogsággal.

Többé már soha nem kell félnem, hogy bárki is átgázol rajtam, mert éreztem, hogy JungKook az, akire vártam a homokozóban töltött nap után.

Ő volt az a kisfiú, akivel együtt játszottam, majd magamra hagyott, de most itt van, és úgy szeret, ahogy senki más nem volt rá képes még sohasem.