Christmas is all around

Billy Mack - Christmas is all around

Idegesen, szinte már görcsben lévő gyomorral keltem fel aznap reggel. Nem tudtam, mi vár rám még arra a napra, csak azt az egyet tudtam, hogy többé már nem lesz olyan, mint az előzőek. Hiszen, hogyan is lehetne ugyanolyan, mint az elmúlt években? Már nem vagyunk gyerekek és ez az ünnep sem olyan, mint akkor volt. Mióta elutazott arra a külföldi egyetemre, minden megváltozott.

Már nem találkozunk minden nap, már nem viccelődik velem naphosszat, nem sétálunk együtt a napfényben és nem nekem mondja el a problémáit. Már nem én vagyok a legjobb barátja, akivel végignevette vagy sírta az éjszakát. Már nem vagyok több, csak egy távoli ismerős, egy gyerekkori lány a sok közül.

Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha még mindig csak ennyit jelentenék neki. Vagyis, pontosabban szólva, csak ennyit jelentene nekem. Nem azt, amit valójában. Amit odabent érzek a szívem mélyén. Amit mindig is titkolok előtte, valahányszor sikerül váltanunk néhány szót abban az egy hónapban, mikor hazatelefonál.

Szinte még fel sem kelt a nap, én már éberen bámultam a fehér plafont és számolgattam a nem létező hajszál-repedéseket a felületen. Anya legalább háromszor sétált el a szobám előtt, tudtam, már javában serénykedik, hogy mire ideérnek a vendégek, minden készen legyen. Tudtam, hogy lassan rá kell vennem magam, hogy kikászálódjak az ágyból és én is kivegyem a részem a munkából.

- Jinnie-yah? – kopogtatta meg óvatosan az ajtófélfámat anya, ezzel megtörve közel húsz perce tartó merengésemet.

- Jövök, Eomma – sóhajtottam fel, ahogy felemeltem a nehéz takarómat és felültem az ágy szélén. – Ébren vagyok – ásítottam, mikor meztelen lábujjaim puha szőnyegem szálaiba fúródtak.

- Köszönöm, drágaságom! – hallottam, ahogy lerobog a lépcsőn, s innen már tudtam, hogy alig pár órám van még hátra a nagy eseményig.

Erőt vettem magamon, felkaptam egy nyúltabb pólót és a tegnap este földre dobott nadrágomat, majd elfordítva a kulcsot a zárban, anya után siettem a konyhába. Ő már úgy serte-pertélt ott, mintha egy örökéletű elem lenne benne, én pedig csak egy elnyűtt rongybaba lennék mellette. Megálltam a konyhapult mellett, majd szemügyre véve a munkalapon heverő megannyi hozzávalót, hirtelen felmerült bennem a kérdés.

- Mégis hányan leszünk ma? – bukott ki belőlem, mert a mennyiséget nézve úgy éreztem, egy nagyobb hadsereget is simán jól lakatnánk, ha kitörne a háború.

- Csak néhányan – felelt két dudorászás között, majd már perdült is egy újabbat, hogy a kezébe akadó húsadaghoz lásson. – Jinnie-yah, kérlek, pucold meg a zöldségeket, aztán ha azzal megvagy, tedd oda a tésztát és a rizst se felejtsd el megfőzni. Ha ezekkel mind megvagy, akkor pucold meg az evőeszközöket, és a tányérokat se felejtsd el megtörölgetni, mielőtt az asztalra teszed. Oh, igen, ne felejtsd el lecserélni az abroszt is az ünnepire, odakészítettem a kanapé háttámlájára.

- Egy kicsit lassabban, Eomma, nem hoztam le a jegyzetfüzetemet – állítottam meg a szómenésben, mert már az első mondatnál elvesztettem a fonalat.

- Pucold meg a zöldséget a salátához, aztán tedd oda a tésztát és főzd meg a rizst is. Utána pedig kérlek, tisztítsd meg az evőeszközöket és a tányérokat, az abroszt se felejtsd el lecserélni. Ezen mit nem tudsz megjegyezni? – nézett rám kistányér méretű szemekkel. – Na, rajta-rajta! – hessegetett odébb, hogy végre rendesen is befogjon. – Nem érünk rá egész nap, Min EunJin! – ütötte össze a tenyereit.

Ki nem állhattam, mikor a teljes nevemen szólít, olyankor mindig úgy éreztem, mintha az egyik diákja lennék a suliból, nem pedig a tulajdon lánya, akit a világra hozott röpke tizennyolc évvel ezelőtt. Ahogy azt kérte, felmarkoltam a temérdek zöldséget és nekiláttam, hogy mindet megpucoljam, majd azt visszavigyem a konyhába, hogy ínycsiklandozó saláta legyen belőle. Imádtam anya házi készítésű kimchijét, senki nem tudta úgy összeállítani, mint ő. Még az éttermek is megirigyelhették volna a receptjét.

Miután meglátta a kétségbe esett pillázásomat, mosolyogva nyomott a kezembe három zacskó tésztát és fordított is a hatalmas fazékkal szembe, amiben már gyöngyözött a sós víz. Újabb nagy levegőt engedtem ki magamból, majd ahogy egyre erőteljesebb lett a forrás, úgy szórtam bele a vízbe a szárazanyagot, hogy hamarosan betöltse a finom illat az egész helyiséget. A tészta megfőzése után a rizs elkészítése gyerekjátéknak tűnt, épp addigra lett jó, mire anya elkészült a hús felével. Már csak a terítés volt hátra meg az evőeszközök fényesítése. Kiváltképp nem kedveltem, ez az egy dolog mindig a bátyám reszortja volt, minden évben megúsztam a suvickolást.

Viszont idén nem kerülhettem el, hiszen nem volt itthon YoonGi, mert éppen ő volt az egyik díszvendég a mai vacsorán. Ahogy lekuporodtam az ölemben egy fióknyi evőeszközzel, a mellettem pihenő dobozra néztem. Karácsonyi kacatok felirat éktelenkedett az oldalán, összeráncolt homlokkal néztem körbe a nappalinkban. Villámcsapásként ébredtem öntudatra, majd letéve az ölemből az ezüstöket, felpattantam a pamlagról és szemrehányóan anyának szegeztem a kérdést.

- Miért nincs még feldíszítve a fa? Így nem várhatjuk haza YoonGit! – fakadtam ki idegesen.

- Csitt-csitt, Jinnie-yah – nyugtatgatott mosolyogva. – Ne kiabálj, hisz’ ma ünnep van – törölgette meg kezeit, ahogy közelebb sétált hozzám.

- De Eomma – nyüszítettem könnyes hangon. – Így nem lesz meg YoonGinak a karácsony érzése – szuszogtam.

- Nincs semmi baj, EunJin. A bátyád örül majd, hogy itthon lehet. A fa már csak egy apró részlet – simogatta meg a vállamat.

Nem értettem egyet anyával. A fa nem lehet csupán egy apró részlet Szenteste. Nem a csillogó evőeszközöknek meg a hatfogásos vacsorának kellene a legfontosabbnak lennie ezen a napon, hanem annak, hogy együtt feldíszítjük a fát, és miután már mindenféle színben pompázik, boldogan körbeálljuk. De ezúttal erről anya megfeledkezett. Nem is értettem, hogy miért, hiszen neki is mindig ugyanaz volt a fontos, mint nekem. Ugyanazokat a dolgokat tartottuk szem előtt. Most mégsem éreztem ezt.

- De Eomma – dünnyögtem könnyeimet nyeldesve.

- Ha ennyire szeretnéd, akkor az evőeszközök helyett díszítsd fel a fát, hogy mire megjön a bátyád, együtt gyönyörködhessünk benne. – Egy apró puszival illette homlokomat, majd egy megértő ölelés után visszaballagott a konyhába tüsténkedni.

Megtörölgettem a szemeimet, aztán az asztalra tettem az ezüstöt és felmarkoltam inkább a díszekkel teli dobozom. A szomszéd Yoo bácsi boldogan segített nekünk múlt este a fenyőfát betuszkolni a talpba, ha már nem tudtam meggyőzni anyát, hogy a cserepes fa jobb lenne, mert az ünnepek után kiültethetnénk a nagyiék kertjébe.

A hifihez battyogtam, majd egy mély sóhajjal egybekötve elindítottam az egyik karácsonyi CD-t, hogy ezzel is fokozzam magunkban az ünnepi hangulatot. Felkapva az első üvegdíszt, elmerülve a szépítésben, halkan dúdolni kezdtem a háttérben szóló dallamokat. Legalább ezzel is levezethettem a feszültségemet, ami az idő múlásával csak még nagyobb lett.

Az utolsó, nagyobb, piros színű gömböt vettem a kezembe, majd kitalálva a tökéletes helyét, fellógattam az ágra. Puha ujjbegyek értek a kézfejemhez, majdnem leejtettem a gömböt, de szerencsére az utolsó pillanatban sikeresen feltettem a helyére. Nagyot nyeltem, miközben megfordultam a tengelyem körül.

- Szia, EunJin-ah! – Egy szélesedő görbületbe botlottam tekintetemmel, majd a gyémántként csillogó lélektükrökbe néztem.

- HoSeok? – suttogtam elhalón a nevet, mely örökre a szívembe vésődött. – Sz. Szia – hebegtem meglepetten.

- Nagyon szép lett a fa. – Gyönyörködve vezette végig szembogarait a fenyőfánkon, az én mellkasom ezzel egyenes arányban szűkült össze és kezdett a szívem vadul kalapálni.

- Kösz. Köszönöm – nyeltem egy nagyot idegességemben. – A bátyám? – tereltem el a témát, mielőtt még kényes vizekre evezhettünk volna.

- Mindjárt jön ő is, csak még elintézett egy telefont – felelte kissé csalódottan. – Az ott fagyöngy? – pillantott a fejem fölé, ahol a csillárra egy csokor fagyöngyöt erősített anya a múlt éjjel.

- Öhm. Hogy az? – pislogtam aprókat zavaromban, éreztem, ahogy az arcom egyre csak vörösödik.

- Igen. Az ott fagyöngy – húzta elégedett mosolyra kissé telt ajkait, nyugtázva magában, jól látja a lelógó díszt, s közben lassan közelebb hajolt az arcomhoz.

- Megjöttem! – süvített végig YoonGi kiáltása a lakáson, s ezzel engem tökéletesen megmentett a kellemetlennek ígérkező szituációtól.

Elléptem HoSeoktól és a bátyámhoz siettem. Mielőbb a karjaiba akartam zuhanni és szorosan magamhoz akartam ölelni, egészen addig, míg meg nem fullad. Régen volt már a nyári szünet és azóta nem volt alkalmam igazán élvezni a bátyám társaságát. Anya is nem sokkal később landolt kettőnkön és úgy szorított magához, mintha az lenne az utolsó másodpercünk az életben.

Hosszú percek teltek el az ölelésünkkel, mire végre mindannyian ellazítottuk a tagjainkat. YoonGi mosolyogva ácsorgott előttünk, a bőröndjeitől még az előszobában megszabadult. De ahogy anya kinézett a kicsiny helyiségbe, kérdőre vonta a bátyámat.

- Három bőrönd, Min YoonGi? – tette csípőre a kezeit méltatlankodva. - Mégis hogyan?

- Csak kettő az enyém, Eomma – mentegetőzött felemelt tenyerekkel.

- A harmadik az én pakkom, Eomeoni – vakarta meg a tarkóját HoSeok kissé zavarodottan, mire mindannyian bátyám legjobb barátjára néztünk. – Sajnálom, Eomeoni, nem voltam még otthon, YoonGi mindenképp ide szeretett volna jönni előbb.

- Á, ugyan már, HoSeokkie! – legyintett egyet teljesen megfeledkezve korábbi mérgéről. – Akár itt is maradhatsz az ünnepekre! A szüleid is nem sokára itt lesznek úgyis – nyomott egy puszit HoSeok arcára, aki utána nem győzte törölgetni a rajta maradt rúzsfoltot. – Hozzátok be gyorsan a bőröndöket, mosakodjatok meg, lassan kész az ebéd és ünnepelhetünk – terelgetett be mindannyiunkat az étkezőbe.

Az a pár órácska, ami még hátra volt, elrepült a fejem felett. YoonGi a szobájába vonult HoSeokkal, hogy segítsen a bátyámnak kipakolni, s míg anya tálalta a finomságokat, én a várva várt vendégeket fogadtam és kísértem mindenkit az asztalhoz. Anya felettébb büszke volt rám, amiért ennyire magabiztosan intéztem mindent, mindenkit megkínáltam egy kis aperitiffel és némi rágcsálnivalóval, míg mindannyian megérkeztek.

Valahányszor leültettem valakit az asztalhoz, annyiszor néztem fel az emeletre, hátha meglátom a bátyámékat, vagyis inkább csak HoSeokot. De anya újabb noszogatása félbeszakította a merengésemet, hirtelen kaptam felé a fejemet.

- Siess, öltözz át, kicsit fésülködj is meg, aztán szólj a bátyádnak, hogy tolja le végre a képét az emeletről – sutyorogta a fülembe intelmeit.

- Igen, Eomma – biccentettem megértvén a kérését.

Felrongyoltam a lépcsőn, pechemre azonban az arcom egy feszes mellkason landolt, ahogy felléptem az utolsó fokról. Két erős kar fonódott a derekamra, majd húzott is magához azzal a lendülettel. Az illat, ami folyton körüllengte, rögvest elvarázsolt, szinte mámoros álomba zuhantam a karjaiban. Mélyet szippantottam a fűszeres aromából, aztán lassan felemeltem a fejemet.

- Megütötted magad, EunJin-ah? – súgta kérdését, majd elvéve jobb kezét, arcomra simította meleg tenyerét. – Jól vagy?

- Ühüm – bólogattam félkábán a fölém magasodó HoSeokra. – Eomma üzeni, hogy gyertek le, kész az ebéd – dünnyögtem végképp belefeledkezve szemgödreiben tündöklő drágakövekbe.

- Megyünk – biccentett egyet beleegyezően, majd elengedte a derekamat és a szobám felé terelgetett tovább.

Alig tíz perc elteltével már odalent voltam, anya és YoonGi között ücsörögve majszoltam az ünnepi falatokat. Megannyi boldog történet kelt szárnyra két csörömpölés között, amire viszont már kevésbé vágytam. Fel sem tűnve másztam ki az asztal mögül, majd lopództam is át a nappaliba, és az ablak elé kuporodtam. Csak bámultam kifelé az üvegen át, néztem, ahogy nagy pelyhekben hullik a hó és egy édes álomba merengtem.

Egy bársonyos, melegséget árasztó tenyér simított végig a gerincem mentén, majd mellém kucorodott a kézfej tulajdonosa. Fejét a vállamra hajtotta és egy megkönnyebbült lélegzetvételt engedett ki magából. Vele sóhajtottam. Jó volt ilyen közel érezni magamhoz HoSeokot, hiányzott már nagyon a közelsége, a végletekig nyugtatott a jelenléte.

A külvilágban gyönyörködve kezdtünk diskurálni alig hallhatón, felidéztük a régmúlt történéseit, megfeledkezve a háttérben zajló eseményekről. Még azt sem hallottam meg, mikor anya a sütihez invitált, s úgy látszott, HoSeok sem ugrándozik annyira az édességért. Csak beszélgettünk és beszélgettünk. Megállás nélkül. Nevettünk, csevegtünk, aztán megint felnevettünk, végül megint csak a múltról fecsegtünk.

Már előbújtak a csillagok a téli égen, amikor HoSeok megköszörülte a torkát, majd a zsebében való matatás után egy apró dobozkát húzott elő. Kíváncsian rebegtettem pilláimat a kezei között szorongatott tartóra, de nem akarta idő előtt felfedni a meglepetést.

Mutató ujját az üvegre simította, és lassú mozdulatokkal egy szívet rajzolt a párás felületre, majd rám pillantott csillogó szemekkel. A szívem kihagyott egy ütemet két lüktetés között, a szemembe könnyek szöktek, ahogy a szimbólumot bámultam. Kinyitotta a dobozkát és elővarázsolt belőle egy pazar nyakláncot. Óvatosan feltette a nyakamba, aztán középre igazítva a medált, megint mélyen a szemembe nézett.

- Boldog karácsonyt, EunJin-ah – súgta fülembe, megremegtem bizsergető hangjától.

- Boldog karácsonyt, HoSeok – motyogtam fülem mögé tűrve tincseimet.

Ennél gyönyörűbb karácsonyi ajándékot soha nem kaptam még az elmúlt évek során, de ez az ékszer felért a legszebb édes szerelmi vallomással. Picit félénken hajoltam közelebb HoSeokhoz, s ahogy megéreztem sóhajait számon táncolni, bezártam a távolságot ajkaink között.