Snow Kiss

TeenTop - Snow Kiss

Tudtam, hogy a suli szünet tartogathat meglepetéseket, és erre a legjobb barátnőm is célozgatott, bár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy miért mondogatja ezt. Hiszen, ez csak egy átlagos téli szünetnek indult, éppen olyan, mint egy tavaszi vagy egy párnapos szünet. Semmi extra, semmi említésre méltó esemény. Aztán persze tényleg igaza lett a barátnőmnek. Csoda történt...

Ahogy kinyitottam a szememet a szünet harmadik reggelén, szinte tátva maradt a szám. Régóta nem volt hasonlóban része a városnak, valahogy az igazi hóesés elmaradt hosszú évek óta. Ha pedig volt is némi hószállingózás, az túl sokáig nem tarthatott. Ám most... havazott. De nem csak úgy ímmel-ámmal... nem korántsem. Óriás méretű pelyhekben hullott a fehér csapadék, méteres réteget képezve a talajon. Belefulladtam a puszta csodálatba is, alig mertem hinni a szemeimnek. Egy valóra vált csoda.

Gyors mozdulatokkal kiszabadítottam magam a paplanom alól és kimásztam az ágyból. Megtámaszkodtam tenyereimmel a párkányon, a fejemet pedig az üvegnek döntöttem. Tágra nyílt szemekkel ámultam a kinti világra, s csak arra tudtam gondolni, hogy igaza volt a barátnőmnek. Tartogathat még meglepetéseket ez a szünet, s már az első el is érkezett.

Amikor meghallottam anya kiáltását a konyhából felszűrődni, elszorult a torkom. Komolyan el kell köszönnöm ettől a látványtól, hogy odalent segédkezzek? Persze, nem esett nehezemre sohasem a házimunka, de ezúttal éppen arra vágytam, hogy ne csináljak semmit sem, a hóesésben való gyönyörködésen kívül. A másodszori kiáltásra már muszáj volt elszakadnom az ablakomtól, így belebújva a puha és meleg papucsomba, magamra kaptam a köntösömet és a konyhába sétáltam.

- Jó reggelt, hétalvó! – köszöntött az apám, ahogy összehajtogatta a reggeli újságot és gondosan elfektette a kiürült kávéscsésze mellé. – Jól aludt az én napsugaram? – tárta ki karjait, hogy egy hosszú ölelésbe zárjon.

- Ühüm... – dünnyögtem belebújva az erős végtagokba, és éreztem, ahogy anya tenyere is gyengédséggel telve simít végig a hátamon. – Ti már reggeliztetek? – kérdeztem, ahogy előkecmeregtem apa mellkasából.

- Az öcséd épp most ment el edzésre, úgyhogy mi is ettünk vele. Neked készítsek valamit? – pillázott rám anya kíváncsian.

- Ami azt illeti, nem vagyok éhes – feleltem vigyorogva. – Átmehetek HyeAh-hoz? – kérleltem szép szemekkel anyát, hogy elengedjen a legjobb barátnőmhöz.

- Ilyen korán le akarsz lépni? – incselkedett apa, egyszer rám nézett, egyszer pedig anya vonásait vizslatta kíváncsian.

- Nem. Vagyis. Nem lenne baj, ha átmennék hozzá egy kicsit? Mióta szünet van, nem is találkoztunk, pedig ő a legjobb barátnőm. – Előadtam a hattyú halálát, ami azonnal levette apát a lábáról, és már ő maga terelgetett vissza a szobámba, mielőtt még pizsamában indulnék útnak.

Nem vesződtem túl sokat az öltözködéssel, felkaptam a lehető legkényelmesebb farmeromat és egy meleg pulóvert a kinti hideg idő ellen védekezésül, és már robogtam is a bejárati ajtóhoz. Anya még gyorsan a kezembe nyomta a kabátomat, kaptam két nagy puszit az arcomra, és csak ezután engedett ki a lakásból. Írtam egy üzenetet HyeAh-nak, hogy pár perc múlva nála vagyok, találkozzunk és dumáljunk végre egy nagyot, mire csak egy hümmögés és mosolygós fejek tömkelege volt a válasz.

Alig fél óra sétálás után már a csengőn pihent az ujjam, s vártam, hogy a mindig vigyorgó barátnőm ajtót nyisson nekem és végigbeszéljünk egy teljes napot. Így is történt. Késő délután volt, mire feleszméltem, hogy ideje lenne hazaindulnom, így fájó szívvel vettem búcsút HyeAh-tól és indultam el hazafelé. Nem volt kedvem a buszozáshoz, és persze a még mindig hulló fehér csapadék látványát élvezni akartam. Talán most délután sokkal mesésebb volt, mint reggel.

Nem érdekelt, hogy esetleg vizes lehet a hajam, vagy akár megfázhatok, a hóesés minden ilyen kicsiny problémáról elterelte a figyelmemet. A ház előtti parkhoz érve lecövekeltem. Szótlanul néztem a hóban játszadozó gyerekeket a szüleikkel, ahogy ugrándoznak megállás nélkül, és ahogy mások a kutyáikat sétáltatják ebben az időben. Önkéntelenül mosolyodtam el, de ábrándozásom túl sokáig nem tarthatott, ugyanis két kicsiny tappancsot éreztem meg a bal vádlimon, és egy elfojtott nyüsszögés ütötte meg a fülemet.

- Oh, hello, nagyfiú! – simogattam meg puha buksiját a rabul ejtő ebnek, aki két nyalintással hálálta meg az érintésemet, és már fickándozott is tovább. – Szia! – integettem játékosan, s ekkor vettem csak észre a kutya gazdáját.

Fiatal és meglehetősen vonzó külsejű férfihez tartozott az eb. Sötétbarna tincseit egy széles pánttal szedte rendbe, piros kabátja már nedves volt a sok ugrándozástól, de nem tágított a játék mellől. Hangosan nevetgélve futkározott a kutyájával, olykor elesett és hagyta, hogy a jószág letámadja és heves nyalogatással kínozza meg tulajdonosát. Teljesen rabul ejtett a látvány, sötétedésig képes lettem volna őket bámulni, de hamar megakadályozott benne egy mélybarna, csillogó szempár, ami engem vizslatott érdeklődőn.

Zavaromban elkaptam a pillantásomat a fiúról és inkább az előttem lévő hintát kezdtem bámulni, s közben bakancsom orrával egy kisebb hókupacot rugdostam. A négylábúra most is számítani lehetett, hiszen ugyanúgy feltámaszkodott a lábamon és nyüszítve kérte az ismételt simogatást. Nem tudtam ellenállni ennek a hangnak, hiszen kislánykorom óta vágytam én is egy saját kutyára, de a lakás parányi méretei miatt erre már nem volt lehetőség. Így kihasználtam minden létező alkalmat, hogy kiélhessem ezt a vágyamat. Még egyszer megsimogattam a kutya buksiját, aki ezúttal nem menekült el tőlem olyan hirtelen, élvezte a cirógatást és a törődést.

- Szemtelen kölyök vagy, Choco! – hallottam meg a fiatal férfi hangját, aki apránként közelített hozzánk. – Bocsánat, kissé udvariatlan egy jószág – vakarta meg tarkóját zavarában.

- Nincs semmi baj – emeltem meg fejemet a Choco nevet viselő kutyusról és a gazdira vezettem tekintetemet.

Nem kellett volna ilyen elhamarkodott döntést hoznom. A négylábú tulajdonosa nem volt más, mint Kim TaeHyung, az egyetem egyik szívtiprója. No, meg persze az én mélyen titkolt szerelmem. Még HyeAh-t sem avattam bele ebbe, mert nem akartam, hogy kikotyogja, vagy éppen kerítőnőt játsszon, ha már minden fiúval kialakította a baráti körét. Oké, annak nem nehéz, aki egy modell külsejével vetekedik, s hozzá még hatalmas intelligenciával is megáldotta őt a sors. Szerencsés. Én eltörpültem HyeAh mellett, csak a másodhegedűs lehettem mindig is a kétfős zenekarunkban, bár ezt soha nem éreztette velem. Mindig is vigyázott rám, és persze egy-egy buli alkalmával kezébe vette az irányítást is, ami a csábítást illette. Ha egyszer valaki Kang HyeAh barátnője, akkor annak meg kell jelennie...

- Hahó?! – lengette meg az arcom előtt a tenyerét TaeHyung, mire megráztam a fejemet értetlenül.

- Ne haragudj! Csak elgondolkodtam... – hebegtem nagyokat pislogva.

- Azt látom – nevette el magát. – Biztosan nagyon érdekes lehetett, amibe ennyire elmerültél.

- Ühüm... – forgattam a szemeimet, csak ne kelljen TaeHyung szempárjával csatát vívnom, mert akkor alul maradnék a küzdelemben.

- Azt hiszem, Choco nagyon megkedvelt téged – jegyezte meg halkan, s ekkor vettem észre, hogy a kutya szorosan a lábam mellé ült és kissé neki is támaszkodott.

- Oh... nagyon úgy tűnik... – mosolyodtam el, ahogy lejjebb hajoltam a kis kedvenchez és megvakartam a füle tövét. – Helyes kutyus...

- MinRee, igaz? – szólított keresztnevemen, amikor újfent összefonódott a pillantásunk.

- Uhm... te... te ismersz... engem? – motyogtam értetlenül.

- Te JungKook nővére vagy, jól tudom? – kuncogta visszafogottan, mire bólintottam válaszul.

- Honnan tudsz te ilyeneket? – bukott ki belőlem kisvártatva.

- Már az is baj, ha érdeklődöm egy olyan lány iránt, mint te, MinRee? – lépett közelebb hozzám, szinte teljes testével fölém magasodott, én pedig elvesztem a mélybarna gyémántokban.

- Túl sok érdekes nem lehet bennem... – jegyeztem meg némiképp csalódottan, és elfordítottam szemeimet TaeHyung tekintetéről, mielőtt még végleg megszűnök létezni bennük.

- Valaminek kell lennie, ha Choco is megkedvelt... – súgta fülemhez hajolva, a vér is megfagyott az ereimben az édes hangtónustól.

- Is...? – remegett meg a hangom, ahogy letuszkoltam egy méretes gombócot a nyelőcsövemen.

- Nem csatlakozol hozzánk? – ajánlotta fel, mikor sikerült felvennem a szemkontaktust vele.

Nem szóltam, csak bólogattam válaszul. TaeHyung is biccentett egyet elégedetten, és már hívta is magához a kutyáját az újabb játékra. Choco vidáman szökdécselt közöttünk, éppen úgy viselkedett, mintha én is a gazdája lennék, és nem ez lenne az első mókázásunk együtt. Totálisan elhagyott az időérzékem, az sem tűnt fel, hogy rég beesteledett és csak mi voltunk már lent a parkban. Nagyokat pihegtem TaeHyunggal szemben, de azért az ő mellkasa is erőteljesen mozgott a kimerítő játéktól.

- Van kedved holnap is velünk tartani? – kérdezte, ahogy felakasztotta Choco nyakára a pórázt és felegyenesedett.

- Egy ilyen meghívásra nem lehet nemet mondani.

- Reméltem is, hogy holnap is láthatlak... tunk! – javította ki magát sietve. – Láthatunk. Chocoval... – motyogta kissé vöröslő arccal, amivel levett a lábamról... ha már nem lettem volna így is fülig belezúgva az iskola szépfiújába. – Akkor holnap délután... – sóhajtott fel kissé nehézkesen.

- Holnap... – dünnyögtem alig hallhatóan, s megpróbáltam úrrá lenni a bensőmet szétfeszítő izgatottságon.

* * *

Az éjszaka elrepült a fejem felett, és már csak a bekúszó reggeli napfény sugaraira tértem igazán magamhoz. Egész éjjel TaeHyung körül keringtek a gondolataim. Már-már eljátszottam a gondolattal, hogy komolyan érdekelhetném a suli szívtipróját, de minduntalan lerúgtam saját magamat a boldogság felhőjéről, mielőtt még végleg elszaladna velem a csillámpónim. A keserédes könnyeim akaratlanul indultak útjukra, de gyorsan letörölgettem őket, nehogy a hatásuk alá kerüljek idő előtt. Elég lesz majd esténként álomba sírnom magam...

Hiába készített anya legalább hatfogásos ebédet, semmi sem csúszott le a torkomon az idegességemnek köszönhetően. Apának csak annyit mondtam, hogy mostanában rakoncátlankodik a gyomrom és nem szeretném túl sok étellel leterhelni. Nem szerettem hazudni a szüleimnek, de ha belegondolunk, akkor a szerelem is lehet egyfajta ok a rakoncátlanságra. Sikerült meggyőznöm őket arról is, hogy egy kiadós parki séta jót fog tenni pihenésképp, így könnyedén engedtek az utamra. Belebújtam a bakancsomba és a kabátomba, összeszorult gyomorral léptem ki az utcára, majd váltottam irányt a park felé.

TaeHyung előtt értem ki a parkba, s becélozva az egyik üres hintát, levágódtam rá, miközben újabb és újabb mély levegőt engedtem ki a tüdőmből távozni. A bakancsom orrával pöckölni kezdtem egy megfagyott hógolyót, de még a mélabú támadása előtt a látóterembe került egy édes kutyapofi, hatalmas nyáladzásokkal egybekötve. Automatikusan elmosolyodtam, és ekkor bukkant fel az eb gazdája is.

- Örülök, hogy eljöttél – guggolt le hozzám TaeHyung, a görbületem ugyan csillapodott, de a szívverésem majd’ szétfeszítette a bordáimat.

- Uhm... – nyeltem egy nagyot. – Itt szeretnétek maradni? – piszkálgattam a hinta láncát lányos zavaromban, de ahogy TaeHyung a kezemre simította meleg és bársonyos tenyerét, megálltam tevékenységeim közepette.

- Ha nagy lesz a tömeg, akkor odébbállunk... – sutyorogta a fülembe, a végtelekig pirultam el a búgó hangszíntől. – Gyere! – Ezzel megragadta a csuklómat és felrántott a függőjátékból.

TaeHyung közvetlenségének hála azonnal levetkőztem a kezdeti gátlásomat, és végre önfeledten játszadoztam Chocoval és vele. Eleinte persze csak a kutyussal nevetgéltünk, de miután TaeHyung véletlenül eltalált egy Choconak szánt hógolyóval, szembeszálltam vele. Összegyúrtam egy kisebb gumót és hozzávágtam. Kitért a találat elől, aztán ő vett támadásba engem, Chocoval a nyakában. De végül mégis sikerült legalább egy labdával eltalálnom TaeHyungot, pedig védekezésül még a négylábúját is felhasználta, hogy túszul ejthesse ellenem. A tarkójára érkezett a hideg játékszer, hangosan felröhögtem, ahogy bosszúsan méricskélni kezdett.

Rögvest menekülőre fogtam, de TaeHyunggal szemben esélyem sem volt, főleg úgy, hogy Choco elém ugrott és megakadályozott benne, különben kénytelen lettem volna szegényt felrúgni, hogy magamat mentsem. Így inkább előre buktam, bár az időben betoppanó szívtipró megmentett egy hatalmas zakózástól és visszahúzott. A mellkasán landoltam.

- Nem ütötted meg magad, MinRee? – zihálta nyakamba még mindig kuncogva.

- Jól vagyok... – feleltem én is sóhajtozva, noha engem inkább már a bódító aromafelleg szédített meg, mintsem a futkározás. – Most már elengedhetsz... – mormoltam mellkasába temetett arccal, megrészegülve a puszta jelenlététől.

- Te kapaszkodsz belém olyan nagyon... – hajolt le fülemhez, forró sóhajai gyengéden bizsergették nyakszirtemet.

- Bocsánat... én csak... – motyogtam remegő ujjakkal, közben TaeHyung tenyerei csípőmre vándoroltak és gyengéden testemre szorítottak. – TaeHyung...? – emeltem meg fejemet mellkasáról, a pillantásunk összefonódott.

- Tudod... így sokkal elérhetőbb lánynak tűnsz, mint mikor a barátnőddel rójátok az iskola folyosóit.

- Elérhetőbb? – hebegtem.

- Igen... amikor azzal a lánnyal vagy, még a közeledbe sem merek menni, nemhogy megszólítani... – vallotta be alig hallhatóan, teljesen összezavart a kijelentéseivel.

- Miért? Hiszen ő is éppen olyan egyszerű, mint én.

- Téged is alig mertelek megszólítani, hát még annál többet kérni... – jegyezte meg mélyen a szemembe nézve, s tökéletesen megbabonázva.

- Többet...? Mire... mire gondolsz...? – formáltam csendesen.

- Tegnap is úgy szerettelek volna megcsókolni, de féltem az elutasítástól. Most pedig itt vagy a karjaimban és megint ugyanattól rettegek... – szakította meg a szemkontaktust és a lábunkhoz dörgölődző kutyára figyelt inkább.

- TaeHyung...? – pihegtem hevesen dübörgő mellkassal és még annál is remegőbb gyomorral.

- Hm? – nézett rám ismét, s én ezt kihasználva hajoltam közelebb ajkaihoz, hogy végre érezhessem azok puhaságát.

Megleptem a közeledésemmel, de ösztönösen viszonozta a csókot, és húzott még közelebb magához. Jobb tenyerét tincseim közé fúrta, míg másik karjával derekamat fonta át. Míg ránk nem sötétedett, addig hagytuk magunkat elsodródni a pillanatnyi érzéseinkkel, s ha Choco nem piszkál egyre gyakrabban minket, akkor még mindig a parkban ácsorognánk, egymás ajkaira tapadva.

...Soha szebb meglepetést nem hozott még magával egyetlen téli szünet sem...