Make it right

Régen volt már, mikor erős karok öleltek gyengéden magukhoz, de az érzést nem felejtettem el. Úgy él bennem, mintha csak tegnap lett volna, mikor először magához ölelt. Persze, csak vigaszt szeretett volna nyújtani a sikertelen vizsgám után, bennem mégis megmozdított akkor valamit. Valamit, ami azóta sem szűnt meg. Soha nem mondtam ki igazán, soha nem vallottam be az őszinte érzéseimet neki, csak jelen voltam az életében.

Minden nap meglátogattam a lakásában, amit a legjobb barátjával bérelt, vittem neki valami harapnivalót, vagy csak éppen felugrottam, hogy a kemény munka közben meglátogassam. Tudtam, hogy nem könnyű az élete, hiszen egy hozzá hasonlónak soha nem lehet az. Minden percben meg kellett küzdenie valakivel vagy valamivel. Azért, hogy ott maradhasson, ahová egyszer felért, de nem állt meg a csúcson. Tovább ment. Én pedig támogattam őt minden elképzelésében, annak ellenére, hogy mit érzek iránta. Hiszen számára a karrier jelentette a legtöbbet. Nekem pedig ő.

Ma reggel is csak egy sms-t kaptam tőle, hogy egész nap a stúdióban lesz, ahol felveszik a legújabb albumának dalait, aztán persze valamiféle fotózásra is mennie kell, hiszen a borítókat is meg kell tervezni. Tudtam, hogy megint rengeteg munka fog rá várni, ideje sem lesz pihenni. Gyorsan kipattantam az ágyból, kinyújtóztattam a tagjaimat és már neki is láttam, hogy egy gyors reggelit összeüssek. Sejtettem, hogy túl sokat nem fog enni, így összedobtam egy könnyű ebédet is YoonGi számára, amit akár út közben is el tud nyammogni.

Alig egy óra alatt már kész is voltam mindennel, s úton voltam YoonGihoz. A szokásosnál is izgatottabban vártam a találkozót, hiányzott a mosolya és a mélybarna szempárja, amiben minduntalan elvesztem, valahányszor rám emelte azokat a gyémántokat. A lakáshoz érve a hátizsákom pántjára szorítottam, s lassan végignéztem a napszívta barna, tömör bejárati ajtón. A szívem a torkomba ugrott és vadul kalapálni kezdett a bordáim között. Már épp léptem volna fel az első lépcsőfokon, amikor megmozdult a vaskos térelválasztó és felbukkant YoonGi lakótársa. Széles vigyor telepedett az arcára, ahogy meglátott a járdán ácsingózni, majd becsukva háta mögött az ajtót, lerobogott a négyfokos lépcsőn.

- Mi járatban, HanBinnie? – kérdezte két arcra nyomott puszi után. – Hyung odafent van. Hozzá jöttél? – mustrálta a hátamon szorongatott táskát.

- Uhm. Ami azt illeti igen – nyeltem egy nagyot idegességemben. – Ugye, nem baj HoSeok? – pislogtam a lakótársra, aki még mindig csak vigyorgott rám. – Persze, veled is szívesen beszélgetnék, ha lesz rám egy kis időd.

- Ugyan már, HanBin – legyintett egyet, majd összeborzolta a tincseimet a fejem tetején, ahogy megsimogatott. – Tudom, hogy mennyire fontos neked Hyung.

- Nem is. Mármint nem úgy. Vagyis igen. Fontos... de te is az vagy! – mentegetőztem, de éreztem, ahogy elvörösödik az arcom és a szívem majd’ kiugrik a helyéről.

- Semmi baj, HanBin – cirógatta meg az arcomat, aztán tova is állt, és ismét magam maradtam a ház előtt. – Vigyázz magadra, HanBin! Hamarosan látjuk egymást.

- Te is vigyázz magadra, HoSeok! – szóltam még utána, de csak egy vicces ujjmozdulatot kaptam cserébe.

Még egyszer fújtam egy nagyot, feljebb húztam a pakkomat a vállamon, aztán végre megtettem az első lépést felfelé. Ólomsúlyúak voltak a lépteim, ahogy szedtem azt a néhány fokot, s a bejárathoz érve újfent lecövekeltem. Máskor olyan könnyedén ment a találkozás, de most valahogy bonyolultnak éreztem minden tettemet. Féltem, hogy másként fog reagálni, mint általában. S ettől az elutasítástól most a szokottnál is jobban rettegtem.

Reszkető kézzel nyomtam le a kilincset, és nyitottam be a kicsiny, hatlakásos lépcsőházba. A mindig csendes falakat ezúttal is a némaság uralta, csak a cipőm sarkának koppanása verődött vissza a halványsárga felületről. Célba vettem az újabb lépcsősort, aztán az első emeletre érve megtorpantam. Megálltam a lakás ajtaja előtt és vártam a csodára. Magam sem értettem, hogy miért szobrozok percekig, ahelyett, hogy bekopogtatnék. Nem akart csillapodni a szívverésem, hiába is vettem sorozatosan a mély levegőket.

- Rajta, Binnie, ne legyél ilyen betoji! – győzködtem magamat szüntelenül, aztán újabb három perc elteltével végre megkocogtattam a fehér falapot.

- Megint itthon hagytad a kulcsodat, Hopie? – nyílt ki a lakásajtó, de már csak YoonGi hátát láttam, ahogy visszacammog a nappaliba.

Szinte meg is feledkeztem a korábbi idegességemről, amint beléptem a kicsiny legénylakásba és megcsapta az orromat YoonGi mámorító parfümjének az illata. Valahogy azonnal a hatása alá tudtam kerülni minden alkalommal, és rögvest megszállta a testem a nyugalom. Kibújva a cipőmből araszoltam beljebb a kanapé felé, de YoonGi mit sem törődött a jelenlétemmel. Fel sem tűnt neki, hogy nem HoSeok szobrozik az előtérben, a kulcsa után kutatva.

- Bocs’, Hopie, de muszáj leírnom a fejemben lévő dalszöveget, különben elfelejtem az egészet – tette a fejére a fülhallgatót, én pedig csak mosolyogva megálltam a heverő karfája mellett.

- Csak nyugodtan – szólaltam meg, ahogy az egérre markolt, de a magas hangtónust hallva rám kapta a pillantását. – Szia, YoonGi-yah! – integettem mosolyogva, de YoonGi arcára a döbbenet ült ki inkább az öröm helyett.

- Binnie?! Hát te?! – pislogott parányikat, ahogy megállás nélkül végignézett rajtam, s közben nyakába csúsztatta a méretes fejhallgatóját.

- Az előbb engedtél be – nevettem el magam, s közben a fülem mögé tűrtem a tincseimet. – Nem szeretnélek zavarni, csak beugrottam. Hoztam egy kevés ebédet. – Ezzel már nyúltam is a zsákomba, hogy előhalászhassam belőle a még langyos ételhordót, de YoonGi hangszíne furcsán bizsergette meg testemet.

- Tényleg csak ezért jöttél? – emelkedett fel a pamlagról és közelebb lépdelt hozzám. – Azért, hogy ebédet hozz nekem?

- Ühüm... – bólogattam piciket, de közben a méretes gombócok összegyűltek a torkomban, amiket nagy nehézségek árán tudtam csak letuszkolni a nyelőcsövemen. – Rosszkor jöttem? – bukott ki belőlem kisvártatva, YoonGi kíváncsi szembogarai összezavartak.

- Nem... – sóhajtott fel halkan, aztán letudta a maradék távolságot kettőnk között. – Csak megleptél. Nem számítottam rád – nézett mélyen a szemembe, és óvatos mozdulattal az arcomhoz nyúlt. Gyengéden simította ujjbegyeit arcélemre, áram száguldott végig rajtam, ahogy megéreztem a forróságot bőréből áradni. – De örülök ennek a meglepetésnek... – mosolyodott el kedvesen, a szívem kihagyott egy ütemet a görbület láttán.

- Leteszem... khm... a konyha... ba... – hebegtem megbabonázva.

- Mi finomat készítettél nekem? – kíváncsiskodott gyermekien, és a dobozt méricskélte.

- Csak egy kis zöldséges tészta... – feleltem elkapva róla a tekintetemet, aztán perdültem is volna tovább, hogy a konyha felé mehessek, de YoonGi megakadályozott benne. Bal csuklómra fogott és visszahúzott magához. – YoonGi? – pislogtam döbbenten.

- Miért törődsz velem ennyire? – kérdezte alig hallhatóan.

- Mindig is ezt tettem... – nyeltem egy nagyot.

- De miért teszed ezt a kezdetektől fogva? Hiszen én semmit nem adtam neked ezért cserébe – jegyezte meg kétkedőn.

- Nem is azért csinálom, mert várok valamit viszonzásul. Nekem elég volt, hogy egyszer mellettem voltál – idéztem fel azt a bizonyos délutánt, mikor YoonGi rángatott ki a mélabúból és törődött velem egy teljes éjszakán át.

- Amikor nem sikerült a vizsgád? – biccentettem aprókat. – Hiszen az semmiség volt.

- Nekem mégis több volt egy semmiségnél... – sütöttem le szemeimet pironkodón. – Milyen dalszöveget írsz? – rebegtettem pilláimat, hogy ezzel is elterelhessem végre a számomra kissé kényes témát.

Hiszen, hogyan is tudtam volna bevallani éppen neki, hogyan érzek iránta. Azt hinné, csak egy kóbor fellángolás az egész, elvégre egykoron, mikor megismerkedtünk, HoSeok barátnője voltam. Gyerekkori szerelem, ami még az általános iskolában kezdődött, de az egyetemi évek miatt elsodródtunk egymástól, és ezzel el is távolodtunk. Legjobb barátok maradtunk, de mikor beköltöztek, akkor még tényleg én voltam HoSeok komoly kapcsolata. De a vizsgaidőszak előtt jobbnak láttuk, ha külön utakon folytatjuk és így mindkettőnknek lesz ideje arra, amit igazán szeretne. HoSeok volt az érettebb kettőnk közül, és tudta, hogy úgysem fogok neheztelni rá, ahogyan ő sem érez így. Talán már régóta inkább csak barátok voltunk, mint társak. Aztán jött az a délután, és az egész világ megfordult bennem.

Ám az is lehet, hogy az első találkozásunkkor változott meg valami az érzéseim terén. Talán, ahogy rám nézett YoonGi. Vagy, ahogy mosolygott, valahányszor előbújtam HoSeok hálójából. Vagy tényleg csak az a vigaszt nyújtó ölelés mozdított meg bennem valamit. Nem tudom, mi lehetett az oka, csak azt tudtam, hogy másként viszonyulok már hozzá, mint a kezdet kezdetén. YoonGi még egyszer felsóhajtott, aztán ellépve tőlem a kanapéra zuhant, és az ölébe vette a laptopját. Miután intett egyet fejével, közelebb slisszoltam hozzá, aztán lejjebb hajoltam arcához. Elindította a zene alapját, amit tökéletesen hallottam a nyakában pihenő fülesén keresztül, csak a laptop monitorját kellett figyelnem árgus szemekkel. A kurzor egy ponton villogott, YoonGi mutató ujja pedig irányított, honnan is kell elkezdenem olvasni azt a bizonyos szöveget.

- Még mindig gyönyörű vagy. Csak ölelj némán, mint korábban. Életben maradok ebben a pokolban, nem magamért, hanem érted. Ha tudsz, ne hezitálj, kérlek, mentsd meg az életem. Szomjasan bolyongok nélküled ebben a sivatagban. Úgyhogy, ölelj meg gyorsan. Tudom, hogy a tenger nélküled ugyanolyan, mint a sivatag.

- YoonGi... – pihegtem homályos szemekkel, alig bírtam megszólalni, vagy emberi nyelven reagálni.

- Mit gondolsz...? – kérdezte félénken, az én szívem pedig vadul kalapálni kezdett a mellkasomban.

- Uhm... szép... szép... – rebegtettem kissé könnyes pilláimat, de legbelül sokkal többet éreztem egyszerű „szép”-nél.

- Szép? – sóhajtott fel nehézkesen, mire elhajoltam vállgödréből és átsétáltam a konyhába, hogy letegyem az ételhordót, mielőtt még ripityomra törik.

- Ühüm – suttogtam magam elé, YoonGi hátát mustráltam, miközben alsó ajkamat harapdáltam zavaromban.

Valahogy szerettem volna bevallani neki, hogy mennyire magával ragadt ez a néhány sor, de az előtte lévőkről sem feledkeztem meg. Te voltál az, ki megajándékozott a reggellel. Nem baj, ha megfogom a kezed? Oh, oh, jobbá tudom tenni. Már csak azt nem értettem, hogy mire gondol ezzel a mondattal. Mégis, mit tudna jobbá tenni? És mire gondol a reggeleket illetően? Vajon, ő is boldogan emlékszik vissza arra az időre, mikor kiosontam HoSeok szobájából és néhány alkalommal közülük beszélgettünk is? Talán benne is nyomot hagyott az ölelés? A vigasz? YoonGi...

Remegő térdekkel sétáltam vissza a kanapéhoz, YoonGi törökülésbe pakolta a lábait, a laptop fél karnyújtásnyira volt tőle, combjára fektette a jegyzetfüzetét és kezébe vette a tollát. Mielőtt még megint felrakta volna a fejhallgatóját a fülére, átfontam vállait, orromat pedig nyakszirtjébe nyomtam és hosszan belélegeztem bódító, fűszeres vaníliás illatát. Halkan felkuncogott, és megfogta bal vállán pihenő csuklómat. A percek komótosan peregtek egymás után, de én nem voltam hajlandó kibújni YoonGi vállából. Jól esett végre, hogy így vagyunk együtt. Hiányzott a közelsége. Hiányzott az érintése. Hiányzott az egész lénye.

- Binnie? – szuszogta kisvártatva, de én még mindig nem merészkedtem elő a rejtekemből. – Binnie, mi a baj? – suttogta, miközben kereste a tekintetemet az övével.

- Maradjunk még így egy kicsit – dünnyögtem lüktető nyakszirtjére, mire ismét egy visszafogott kuncogás szakadt fel belőle.

- El fogsz zsibbadni...

- Nem érdekel. Most szeretnék még így maradni... – mormoltam, rettegtem, hogy hamarosan el kell engednem YoonGit és soha nem érkezik el az újabb pillanat, hogy így legyünk.

- Nem lenne kényelmesebb, ha picit másmilyen pózban folytatnánk? – sutyorogta fülembe, aztán egy parányi arccsontomra adott puszival lettem gazdagabb.

- YoonGi...? Mire gondolsz...? – pihegtem kissé megemelve a fejemet vállából, de nem mertem ránézni.

- Erre...

Ezzel magabiztosan megragadta a csuklómat, és egy hirtelen mozdulattal rántott egyet a testemen és az ölében végeztem. Két kezét derekamra kulcsolta és a szemembe nézett. Áthatóan. Reménykedőn. Kíváncsian. Varázslatosan. Nekem nem volt más dolgom, csak el kellett vesznem a gyémántokként csillogó lélektükrökben. Nem esett nehezemre megtenni, hiszen mindig is belefeledkeztem a pillantásába, valahányszor rám nézett.

YoonGi elmosolyodott, amit rögvest viszonoztam. Felemelte jobb kezét és arcomra csúsztatta meleg tenyerét. Belesimultam az érintésébe, folyton a következőért esengtem. Apránként hajolt egyre közelebb hozzám, orrhegyével megcirógatta az én orromat, forró sóhajai táncot lejtettek heves lélegzetvételeimmel. Beleszédültem a mámorba, ami körülvett minket ott a pamlagon. Mindkét tenyerem megpihentettem YoonGi mellkasán, éreztem, ahogy hevesen dübörög a szíve, vad ritmust diktál megállás nélkül. Pontosan arra az ütemre, amire az enyém is lüktetett.

- Ne hidd, hogy elfelejtettem azt a délutánt... – szólalt meg alig hallhatóan. – Másra sem tudok gondolni azóta.

- YoonGi? – rebegtettem pilláimat értetlenül. – Mire gondolsz? Vagyis...

- Binnie... – formálta nevemet csendesen, tenyerét feljebb vezette tarkómon és gyengéd mozdulattal tincseimbe fúrta vékony ujjait. Ajakpárja milliméternél is kisebb távolságra volt a számtól, csak egyetlen kicsiny mozdulat kellett, hogy érezzem forró puhaságát. – Binnie... – súgta halkan, egyszer szemembe nézett, egyszer pedig ajkaimat vizslatta vágyakozóan. Észrevétlenül nyaltam meg kiszáradt számat, a gyomromban megannyi pillangó reppent szét a lehetséges csók tudatától.

- YoonGi... – hunytam le szemeimet félájultan, s ekkor éreztem meg bársonyos és kissé telt ajkát az enyémre simulni. Rabul ejtett abban a másodpercben, amint viszonoztam, és már résnyire is tártam számat, hogy nyelveink érzéki csatát vívhassanak egymással. Egy álom vált valóra ezzel a csókkal, s csak még többet akartam. YoonGit... testestül lelkestül.

- Jobbá teszem... - duruzsolta a csókba pillanatnyi elválásunkkor, de már hajolt is vissza, hogy még több szenvedéllyel jutalmazzon, s nekem csak el kellett fogadnom az ajándékot... YoonGit...