DayDream

J-Hope - DayDream

Unottan nyomtam ki az ébresztőmet az újabb szürke hétköznap reggelén. Nem akartam sehogyan sem kimászni az ágyból, a párnáim között akartam maradni, ott átvészelni a hátralévő hetet és hónapot. Olyan jó volt begubózni és nem tudni semmit sem a világban zajló eseményekről. Nem volt kedvem a közösségi oldalakat böngészni naphosszat, vagy éppen azt lesni, hogy éppen melyik celeb pakolja ki magáról a következő szaftos szelfit és gyűjti be vele a sorozatos kedveléseket meg hozzászólásokat. Egy nyugodt és csendes hétköznapra vágytam a rohanó világban. Eredménytelenül. Hiszen éppen erre az egyre nem volt lehetőségem.

Lerugdaltam magamról a takarómat, kócos tincseimbe túrtam, hogy felrázhassam őket egy nyüstölt éjszaka után, aztán kikászálódtam a matracról és felmarkoltam egy tiszta farmer és felső kombót, hogy a fürdőbe mászva felfrissíthessem magam. A nap reggeli sugarai erőtlenül kúsztak be a redőny szűk rései között, és hogy a természetes fény segítségére siethessek, az ablakom felé vettem inkább az irányt és egyetlen biztos lendülettel felrántottam a mesterséges sötétséget okozó reluxákat.

Arcomba vágott a meleg, ösztönösen csuktam le a szemhéjaimat és élveztem a pirkadó napsütést. Megmelengette a lelkemet is a bőrömön kívül, jól esett ez a simogatás, mintha a szerelmem cirógatna ébredéskor gyengéden, s nekem csak át kellett adnom magam a pillanat varázsának. Egész nap a hatalmas ablakom előtt tudtam volna szobrozni, de meghallva a bátyám erőteljes lépteit a közlekedőn, tudtam, hogy ez nem most fog eljönni. Főleg nem úgy, ha nem előzöm meg őt a reggeli készülődésben, különben órákat várhatok, hogy előkerüljön onnan.

Mikor visszabaktatott a saját hálójába, használtam ki, hogy én osonjak be elsőként a fürdőbe, aztán el is fordítottam a kulcsot a zárban, mielőtt még rám törné az ajtót és hideg zuhannyal kergetne ki a helyiségből. TaeHyung és az ő idióta megoldásai. Bár még mindig jobb a zuhany, mint a vécén trónolás órákig. Inkább a víz, mint a bűz. Összerezzentem a puszta gondolattól is, aztán megmostam az arcomat, beszárítottam a hajamat és magamra aggattam a kiválasztott ruháimat. Röpke huszonhárom perc alatt készen is voltam, és már léptem is ki a fürdőből, pechemre TaeHyung mellkasába gyalogoltam.

- Most az egyszer megúsztad, EunJin-ah! – fenyegetőzött vigyorogva, én pedig csak vállon csaptam a hülyesége miatt.

- Mert képes lennél megint hideg vízzel leönteni, csak azért, hogy te kényelmesen készülődhess az egyetlen fürdőnkben.

- Ha nem tetszik, el is költözhetsz... – gúnyolódott idősebb testvérként, hiszen pontosan tudta, hogy az egyetem mellett esélyem sem lenne normális lakást fenntartani teljesen egyedül. – A saját fürdő kiváltság – húzogatta szemöldökét elégedetten, mire összeráncoltam a szemöldökömet és gyilkos pillantásokat intéztem hozzá. – Ne nézz így, hugi, mert hamar ráncos lesz a csini pofid, aztán lesheted, hogy bármelyik fiú is szóba álljon veled – kacagta el magát a végén, aztán leengedve a karjait magához rántott és szorosan átölelt.

- Bunkó vagy, Kim TaeHyung, tudd meg! – dünnyögtem a mellkasába bújva és én is átöleltem széles hátát.

- Nem kell rá emlékeztetned. De azért még így is bírom a fejed, hugi – puszilta meg fejbúbomat, majd lazított a szorításán és finoman eltolt magától. – Mész az egyetemre? – nézett végig rajtam kíváncsian fürkészve.

- Nem. A könyvtárba megyek. Az egyik szakdolgozatomhoz még gyűjtenem kell némi háttéranyagot.

- Estig fogod megint bújni a könyveket? – jegyezte meg az orra alatt elkeseredetten.

- Muszáj, Oppa. Ha ez a szakdolgozat nem sikerül, akkor oda minden időm, amit a tanulásba fektettem. Utána már csak a vizsgáim vannak, de ahhoz kell ez is. Nem olyan egyszerű az egyetem... – sóhajtottam fel némiképp tanácstalanul.

- Remélem, hamarosan sokkal több időt fogunk együtt tölteni, ha már a húgom lennél – puszilta meg homlokomat törődéssel telve, én pedig egy széles vigyort engedtem meg felé.

Még egyszer magamhoz öleltem imádott bátyámat, aztán visszarobogtam a szobámba, felmarkoltam a táskámat és már rohantam is a buszhoz, hogy mielőbb a könyvtárban legyek. Persze, nem a szomszédban sikerült megtalálnom a legmegfelelőbb könyveket, hanem a város másik végében. Így a busz után metrózhattam még legalább egy fél órát, aztán pedig gyalogláb kellett eljutnom a célomhoz. De megérte. Ennyit rááldoztam az időmből, mert míg a könyveket bújtam, addig is úgymond a normális emberek között lehettem. A telefonom kijelzőre pillantottam, amin megannyi értesítés hemzsegett, ki és mit posztolt az éjjel vagy éppen mi történt a nagyvilágban. Utáltam TaeHyungot, amiért ő állította be a frissen megvett készüléken az összes alkalmazást, és még azt sem mutatta meg az elektronikailag nulla ismerettel rendelkező kishúgának, hogyan lehet azokat végérvényesen kikapcsolni. Nem. Hagyott elveszni ebben a világban...

Fújtattam még egy nagyot, aztán a metró aluljárója felé vettem az irányt, hogy legalább a következő járatra ne kelljen felpréselődnöm. Ahogy végignéztem az embereken, hirtelen elfogott a lekicsinylés hangulata. A körülöttem lévők semmit sem érzékeltek a külvilágból. Nem csodáltak meg egy nyíló virágot tavasszal, vagy éppen az épp rügybe boruló fák mellett könnyedén elsétáltak, s nem törődtek egy földön kuporgó macskával sem, aki hatalmas szemekkel meredt felfelé, hogy egyetlen puha érintésben része legyen legalább egy nap. S ezek csak az éppen körülöttünk lévő környezet. Nem a nagyvilág.

Ahogy felszálltam a befutó szerelvényre, akkor figyeltem meg jobban, miként cselekszenek az emberek. Mindenki a telefonjáért vagy méretesebb kütyüjéért nyúlt és már bele is bújt a kicsiny világító dobozába. Mindent kizártak maguk körül. Én komótosan megtámaszkodtam felül a kapaszkodóban és onnan fürkésztem a többieket. Játszottak, sms-eztek, vagy böngészték a közösségi médiákat. Unalmasnak éreztem, ezeknek az embereknek nem volt semmi élete.

A harmadik megállónál megannyian leszálltak, és majd’ kétszer annyian felszálltak. Pontosan ugyanúgy tett szinte mindenki. A nyugdíjasokat és idősebbeket leszámítva. Ők már csak a koruk miatt sem tudtak úgy viselkedni, ahogy az én korosztályom teszi. Ám valami mégis jobban szemet szúrt. Egy fiatal fiú dőlt neki a metró ajtajának, fülébe kedvenc zeneszámai düböröghettek, kezeit zsebre dugta, fejét az ablaknak vetette és lehunyt szemekkel elmerült a gondolataiba. Nem vette elő egyetlen másodpercre sem a zenét szolgáltató mütyürt, mozdulatlanul állt végig. Mikor megállt a metró és kinyílt az ajtó, egyedül akkor eszmélt fel kicsit, de ahogy elindult a jármű, felvette a korábbi pozícióját és mintha mi sem lenne természetesebb, folytatta tovább az útját.  Furcsálltam. A hozzá hasonló srácok, ha zenét is hallgattak, biztos, hogy közben pötyögtették a telefonjukat. Ő nem... és nem értettem, miért, de tetszett, hogy egy kicsit más, mint az átlagos.

Szinte már bántam, hogy le kell szállnom, ám lelépve a szerelvényről, ő is elhagyta azt és a kijárat felé indult. Elsőre úgy tűnt, mintha követném, de csupán az én utam is arra vezetett, mint az övé. A könyvtárba... van még egy olyan csodabogár, mint én? Nem csak én nyüstölöm a könyveket, hanem ő is? Nem jártam messze az igazságtól, tényleg ott volt dolga, ahol nekem is.

Én egyenesen a szakkönyveket céloztam be, míg ő lecövekelt a könyvtáros néni pultja mellett, és onnan figyelte a betévedőket. Engem is. Hirtelen pirultam bele a tekintetébe, ahogy megannyiszor mérce alá vett, már-már szerettem volna elsüllyedni zavaromban, mikor egy újabb könyv beszerzésekor mellém szegődött és kivette a kezemből a súlyos olvasmányhalmot.

- Nem lesz ez sok egy ilyen törékeny lánynak? – mosolygott, ahogy elindultam a helyem felé.

- Eddig is elbírtam... – feleltem könnyedén, akárcsak egy régi ismerőssel csevegnék.

- Akkor legközelebb nem segítek – tette le az olvasnivalót az asztalra, és egy kacsintással toldotta meg a megjegyzését. – Jó olvasást!

- Köszönöm! – szóltam utána visszafogott kiáltással, mire megfordult és mosolyogva rám nézett. – Azt is, hogy segítettél. Köszönöm.

- Szívesen tettem – biccentett egy parányit, és visszaballagott a pulthoz.

Hálásan pillázva néztem, ahogy helyet foglal az idős hölgy mellett és maga elé húz egy vaskos kötetet és teljesen elmerül a sorok között. Már meg is feledkeztem, hogy miért is jöttem a könyvtárba, egyedül csak arra a pult mögött olvasó srácra tudtam figyelni. Nehezen ment a tananyagra való koncentrálás, minden mondatot kétszer kellett legalább elolvasnom, hogy a negyedét felfoghassam a szavaknak. Úgy pedig kiváltképp nehéz volt, hogy valahányszor megemeltem a fejemet és pult irányába néztem, annyiszor találtam magam szemben egy kíváncsian csillogó szempárral.

Közeledett az idő, mikor el kellett szakadnom az olvasmányaimtól, és persze tőle is. Nagyon nem tetszett, szinte már fájt, hogy véget ér a nap és fogalmam sem volt róla, hogy mikor láthatom meg egyszer ezt a különleges fiút. Hiszen annyira más, mint akikkel idáig találkoztam. Nem a telefonját nyomkodja megállás nélkül, hanem remek alkotók nagyszerű regényeit és szerzeményeit nyúzza naphosszat. Ahogy kezdtem összepakolni a méretes könyvkupacot, megint mellettem termett. Szélesebben vigyorgott, mint mikor először segített, de most némi izgalom is társult a kíváncsisága mellé.

- Mi az? – pislogtam aprókat némasága láttán.

- Segíthetek? – nyúlt a halomért, aztán könnyűszerrel felmarkolta őket, nekem csak követnem kellett őt a polcok felé. – Hogy’ hívnak? – kérdezte, mikor elvettem arca elől a legnagyobbat, hogy a helyére tehessem. – Az én nevem HoSeok. Bemutatkoznék illőbben is, de sajnos valaki egy könyvoszlop mögé parancsolt – nevette el magát.

- Te ajánlottad fel, hogy segítesz – kekeckedtem nevetve, s egy újabb méretes olvasnivalót emeltem le a többiről és azt is feltettem a megfelelő helyre. – Ha ennyire nehezedre esik, akkor miért kérdezted, hogy segíthetsz-e? – néztem rá kissé szomorúan, nem tudtam, hogy csak ennyire humoránál van, vagy sértegetni szeretne.

- Nem esik nehezemre... – lökött egyet finoman a vállamon, aztán már intett is, hogy haladjunk tovább a pakolással. – Neked nehezedre esik elárulni a neved? – incselkedett játékosan, ahogy sorban fogytak el kezeiből a méretes szakkönyvek. – Az enyémet te már tudod, viszont én is szeretném tudni egy ilyen okos lánynak a nevét. Ha már kihasználja az erőmet. – Közelebb lépett hozzám, ahogy az utolsó kötet is a polcon landolt, és a szemembe nézett. – Szóval? Van neve is ennek az intelligens lánynak?

- EunJin. Kim EunJin – nyújtottam tenyeremet és vártam, hogy az övé is belesimuljon.

- Jung HoSeok. Örülök, hogy végre arc és név is tartozik, ahhoz a lányhoz, akiről a nagymamám folyton mesél – mosolygott.

- A nagymamád? – pislogtam meglepetten, mire ellépett előlem és a pult felé mutatott.

- Igen. A nagymamám a könyvtáros, és minden nap, mikor eljössz ide tanulni, elmeséli otthon. Tetszik neki, hogy te másfajta fiatal vagy, mint akikkel általában találkozni szokott.

- Hát... ez esetben, köszönöm szépen – biccentettem parányit, de HoSeok még mindig nem engedte el a kezemet, finoman cirógatta a bőrömet, s ahogy egyre inkább öltött az arcom halványpír színt, úgy lazított az ujjain, végül maga mellé engedte tagját.

- Hazafelé? – mutatott a kijárat irányába, bólintottam válaszul. – Nem bánnád, ha elkísérnélek egy darabig? – dugta zsebre a kezeit némiképp kisfiús zavarában.

- Ami azt illeti, szívesen örülnék a társaságodnak – tűrtem fülem mögé tincseimet kényszermozdulatként. – Úgyhogy, nem. Nem bánnám egyáltalán.

- Akkor jó! – fújta ki idáig bent tartott levegőjét, s már azon kaptam magam a következő másodpercben, hogy HoSeokkal andalgok az utcán.

Eszembe nem jutott, hogy metróval induljak haza, megint bámulni az unalmas embereket és nézni, ahogy rabul ejtik őket a saját elektronikájuk, viszont HoSeok sem javasolta a tömegközlekedést. Ennek kiváltképp örültem. Szerencsére hazaút egy parkon át vezetett, szerettem néha leülni és hallgatni a madarak csicsergését vagy éppenséggel bámulni a zöldellő fákat és színpompás virágokat. Képes voltam órákat is ücsörögni a kényelmetlen fapadon, csak ne a többi agyatlan ember között kelljen léteznem arra az időre.

HoSeok mosolyogva nézte, ahogy belépünk a hangulatos park kovácsoltvas kapuján, kézfeje egyre többször tévedt az enyémre, míg végül én voltam a bátrabb fél kettőnk közül és fogtam meg ujjait. Ösztönösen kulcsolódtak össze ujjperceink, és húzódtunk is közelebb a másikhoz. Vállaink egymáshoz simultak, a gyomromban megannyi pillangó reppent szét a varázslattól. Egy tündérmesében éreztem magam.

Az egyik kedvelt padomhoz érve lecövekeltem, HoSeok kérdőn pislogott rám, aztán megértette, hogy nem is sietek annyira haza, így elsőként huppant le a vékony lécekre és húzott is le maga mellé. Mindkét kezével összekulcsolta az ujjaimat és öleibe csúsztatta kézfejeinket. Combjaink egymáshoz simultak, a szívverésem felgyorsult HoSeok közvetlenségétől és közelségétől. Tetszett ez a figyelem, amivel kitüntet.

- Tényleg ennyire nem szereted az elektronikus dolgokat? – kérdezett egy általam már kivesézett témáról.

- Miért? Baj, ha én nem vagyok egy on-lány? – néztem rá kétkedőn. – Azt hittem, te is igazi könyvmoly vagy és te sem ragaszkodsz annyira ehhez a világhoz.

- Nem is azt mondtam, hogy bele kell fulladni ebbe a borzalomba, csak feltettem egy egyszerű kérdést.

- Valamiért érdekel... – jegyeztem meg halkan.

- Például érdekelhet azért, mert felhívnálak, hogy találkozzunk. Vagy esténként hosszan beszélgetnék veled, mielőtt elaludnék. Például ezért érdekel.

- HoSeok... – Teljesen elpirultam az érveitől, amik akár még jogosan is hangozhattak volna. Elvégre, miért is lehetne szó egy-egy telefonhívásról? Vagy lefekvés előtti beszélgetésről? – Tényleg felhívnál, hogy megint találkozzunk? – néztem mélyen HoSeok szemébe, ami reménnyel telve csillogott viszont.

- Szeretnélek... és ami azt illeti, egy közös fényképet is készítenék veled... – simított végig arcélemen, ahogy egy szívdobbanásnyi időre elengedte összefont kezeinket, és tenyerét arcomra helyezte. – Randiznék veled, akár minden nap. Ahogy esténként, betakargatás gyanánt beszélgetnék veled. – HoSeok szavai gyengéden csilingeltek fülemben, az egész bensőmet megtöltötték melegséggel és egy mérhetetlenül hatalmas álomvilággal. Mintha én lennék Alice és belecsöppentem volna a Nyúl üregébe...

- Örülnék, ha holnap is találkoznánk... – sütöttem le szemeimet pironkodón, de HoSeok reakciója csak egy félszeg kuncogás volt. – Ideje mennünk... – szakítottam félbe a kezdeti udvarlást, és emelkedtem is fel a padról, amiben hamar követett HoSeok is.

- Hazakísérlek... – Bólintottam megköszönvén a figyelmességét, és a telefonomért nyúltam, hogy TaeHyungnak megírjak egy üzenetet, nehogy aggódni kezdjen miattam. Eszembe jutott, hogy mit mondott HoSeok alig pár perccel korábban, és lassan felemeltem a mobilomat, bekapcsolva rajta a kamerát. – Csíííííz... – nevettem el magam, mire HoSeok mögém lépett, átkarolta a derekamat, és szélesen vigyorgott a kamerába. S ahogy leengedtem a telefonomat és picit elfordítottam az arcomat, azon kaptam magam, hogy HoSeok egyetlen hosszú és lágy csókba hív puha ajkaival hálája jeléül... talán annyira nem is rossz dolog ez a kütyüvilág...