Kiss Me

Ed Sheeran - Kiss Me

A következő reggel ugyanúgy ért el, ahogy az utóbbi napokban. A szerelmem karjaiban. Hosszan szippantottam a hajnali illatából, ami körülölelte az előző éjjeli tusfürdőnek köszönhetően. Egy puha orrhegyet éreztem meg a tarkómnál játszadozni, mire felkuncogtam. Szorosabban fonta át karjait mellkasom és derekam körül, aztán húzódott még jobban hozzám. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem boldogságom pillanatában, ahogyan SeokJin száján is átszökött egy könnyed lélegzetvétel.

- Jó reggelt – dünnyögtem vállgödrébe temetett arccal, s már bújtam is még jobban hozzá.

- Neked is, gyönyörűségem – puszilta meg hajamat, homlokomat, aztán tovább kutakodott a szám felé, hogy csókkal köszönthessen, amit a legkevésbé sem szerettem volna.

- Na – rejtegettem arcomat ajkai elől. – Ne piszkálj – motyogtam mellkasába bújva.

- Csak adj egy puszit és elengedlek – súgta a fülembe.

- Tudod, hogy nem szeretem – dünnyögtem.

- Tudod, hogy nem szokott érdekelni a reggeli kifogásod – nevetette el magát, aztán állam alá nyúlva emelte meg fejemet, hogy tekinteteink találkozhassanak. – Ez a napom fénypontja – nézett mélyen a szemembe, s ezzel tudta, hogy levesz a lábamról.

Nagyot szusszantva ráztam meg picit a fejemet, aztán én hajoltam közelebb Jinhez, hogy egy gyors puszit nyomhassak puha ajakpárjára. Tettem azonnal odalett, mert szabályosan megragadta fogaival alsó ajkamat, és nem hagyta, hogy elhúzódjak tőle. Érzékien érintette össze száját az enyémmel, tenyereivel felfedező útra indult testemen, s még közelebb préselt magához. Elvesztem teljesen SeokJin ölelésében, s ilyenkor mindig feltettem magamnak a kérdést: ha úgyis hagyom, hogy ő győzzön, minek ellenkezem vele minduntalan? Talán, mert éppen ezt szerettem benne.

Szinte teljesen belefeledkeztünk a mámorító csókcsatába, és ha nem szólal meg Jin telefonja, talán esthajnalig folytattuk volna. Különböző pozíciókban természetesen. Még egy hosszú csókot adott, majd legördülve rólam, a nehéz takarót is ledobta magáról. Végignéztem fedetlen hátán, elmerengtem lapockáin és az édes anyajegyeken, amik szórványosan díszítették a testét némi karmolászással egybekötve. Tekintetem rögvest formás hátsójára siklott, ahogy felkelt a matracról, az alsónadrág még inkább hangsúlyozta egyébként sem elhanyagolható idomait, önkéntelenül haraptam be alsó ajkamat.

- Vadmacska – hallottam meg Jin hangját, amikor elkaptam fenekéről a szemeimet és ránéztem.

- Hah? – pislogtam vöröslő arccal. – Mit mondtál?

- Egy igazi vadmacska vagy, HyoYeon-ah – kuncogta. – Lassan fel kell hagynod ezzel a szokásoddal, mert le fogok bukni.

- Az olyan nagy baj lenne? – kérdeztem némi csalódottsággal a hangomban.

- Gondolod, hogy nem lenne baj belőle? – fordult teljesen felém, majd magára húzva a pólóját, térdeire támaszkodva mászott vissza hozzám. – Elvégre, alig ismerjük egymást. Vagy te másként látod?

- Ezt most azért mondod, mert én csak egy gyakornok vagyok egy Ügynökségnél, ami ráadásul nem is a BigHit? – sütöttem le szemeimet.

- Ne hozd ezt fel, mert nincs igazad. Nem azért mondtam, mert te egy gyakornok vagy, hanem mert féltelek téged. Féltelek mindenféle támadástól, aminek kitennének a féltékenyebb rajongóink. Ismersz néhányat, hiszen te is hasonló körökben mozogsz, mint én. – Bársonyos mancsát az arcomra simította és gyengédséggel telve megcirógatta a bőrömet. – Nem akarom, hogy bármi bajod essen, érted?

- Értem – bólintottam könnyeimet nyelve.

- Most megyek, de holnap este megint eljövök, rendben? – noszogatott az újabb szemkontaktusra, mire felemeltem a fejemet. – Ne pityeregj, kérlek szépen, mert akkor nem tudlak itt hagyni – simogatott törődően. – Hallod?

- Menj csak – szipogtam. – Megleszek – töröltem meg arcomat, ahogy felültem az ágyon, zsebkendő gyanánt megtette a takarónk is.

- Nem szeretném, ha csak meglennél. HyoYeon. Tudod, hogy szeretlek, de most még nem tudjuk felvállalni a kapcsolatunkat – suttogta alig hallhatóan az igazságot. – Holnap este sietek hozzád.

Még egy gyors csókot nyomott az ajkaimra, aztán felpattant az ágyról, magára kapta a nadrágját és pulóverét, aztán kisétált a hálóból. Hallottam, mikor becsukja maga mögött a bejárati ajtót, s csak ezután másztam ki én is az ágyból. Magam köré csavarva a takarómat, mert nem tartottam fontosnak, hogy felöltözzek, ha mára kimenője van az egész csapatunknak.

Elvánszorogtam az előtérig és a kulcshoz nyúltam, amikor hirtelen kopogtatott valaki. A szívem a torkomba ugrott, tudtam, hogy nem lehet Jin az, hiszen ő kapott egy pótkulcsot, hogy akár az éjszaka közepén is át tudjon jönni, ha éppen úgy van rám ideje. Megint megkocogtatta a falapot, még hevesebben kezdett dübörögni a mellkasom, rettegtem kinyitni a térelválasztót. A hátammal nekidőltem, megkapaszkodtam a kilincsben, s próbáltam mihamarabb lenyugodni, hogy meg tudjak szólalni.

- Ki az? – nyeltem le egy méretes gombócot.

- Ne bohóckodj már HyoYeon, engedj be! – érkezett a válasz a túloldalról, furcsán ismerős volt a hangtónus, de nem tudtam tökéletesen beazonosítani a tulajdonosát. – Én vagyok az!

- Kicsoda? – mormoltam egyre inkább tartva az idegen kilététől.

- Park HyoYeon, nyisd ki az ajtót, nem kérem többször. Én vagyok az, WooBin!

- WooBin? – ismételtem a nevet, szinte az ütő is megállt bennem. – Mit keresel itt?

- Engedj be, szeretnék beszélni veled – kérlelt higgadtabban.

- Rendben – fújtattam még mindig aggodalmasan.

Lassan megfordultam a tengelyem körül, szorosan magam elé tartva a paplant nyitottam ajtót a volt barátomnak. Vagyis majdnem volt és majdnem barátomnak. Automatikusan végignéztünk egymáson, azonnal megakadt a tekintetem WooBin kérdő és kissé haragos szempárján. Tudtam, hogy ez jót nem jelenthet, s ezzel hátrálni is kezdtem az ajtóból.

- HyoYeon? Hogy’ nézel ki? – szűrte bosszúsan a fogai között. – Kivel hemperegtél, hah?! Itt van még?! Hol találom? – Ezzel már robogott is befelé az állítólagos éjszakai kalandom után kutatva. – Merre rejtegeted? Ha előkerül, nem éli túl a találkozásunkat!

- Nincs jogod számon kérni, WooBin! – rohantam utána, de megbotlottam a takaróban, így majdnem az orromra estem, ha WooBin nem fordul hátra a kiáltásom miatt és nem kap el.

Az én legnagyobb pechemre. Ugyanis az esés következtében a lepel lehullott rólam, így anyaszült meztelenül álltam WooBin előtt, aki felettébb örült a látványomnak, s egyetlen percig sem akarta álcázni eme reakcióját. Veszélyes és kéjes mosoly rajzolódott szájára, éreztem, hogy most leszek igazán nagy bajban a meggondolatlanságom miatt.

Megpróbáltam szabadulni, de WooBin ereje miatt erre esélyem sem volt. Plusz majdnem két fejjel volt magasabb nálam, így könnyű szerrel ejthetett olyan csapdába, amiből soha nem fogok megmenekülni. Remegve néztem fel WooBinre, aki teljes testével magasodott fölém és tolni kezdett a legközelebbi fal irányába ellenkezést nem tűrően.

- Ugye nem baj, ha azonnal a lényegre térünk? – zihálta őrülettel a szemében, majd számra tapadva kényszerítette ki belőlem a csókot.

- WooBin, ne! – ellenkeztem, de mindkét karomat megragadta és a falra szegezte őket, lábaival az enyéim közé férkőzött, mellkasát az enyémnek feszítette. – WooBin... kérlek... ne tedd... WooBin... ne... könyörgöm... ne bánts... Woo... Bin... kérlek... kérlek...

- Cssh... jó lesz... tudom, hogy te is akarod – fújtatott a nyakamba, majd fogait mélyesztette bőrömbe, amivel egy hangos sikolyt csalt ki belőlem.

- WooBin... – nyüszítettem könnyeimmel küszködve. – WooBin... kérlek...

- Itt hagytam a tárcámat – lépett be az ajtón Jin, azonnal megrökönyödött a nappali boltíve alatt. – HyoYeon?

Bukott ki belőle nevem, aztán már ugrott is közénk, hogy kiszabadíthasson WooBin rabságából. Azonnal öklözni kezdtek, Jin nem félt megütni a nála jóval magasabb felet, és még az sem tartotta őt vissza, hogy az ő arcát érje néhány erőteljes ütés. A földre zuhantam, s a legkisebbre akartam összehúzni magam, hogy köddé válhassak. A verekedés alig tartott néhány percig, mert WooBin elmenekült a lakásból, Jin pedig a felsértett száját törölgetve guggolt le elém.

- Jagiya? – nyúlt arcomhoz, mire hirtelen elrántottam tőle a fejemet rémületemben. – Semmi baj, HyoYeon. Itt vagyok. Most már itt vagyok – duruzsolta fülemhez hajolva, aztán óvatosan karjai közé vett és felemelt a földről. – Gyere, pihenj le kicsit, közben pedig elmesélsz nekem mindent erről az alakról.

- WooBin... – pihegtem nevét félájultan, majd megszakadt a külvilággal a kapcsolatom, nem hallottam már Jin további gondolatait, pedig lehet, hogy nagyon fontos lett volna.

* * *

Majdnem két hét telt el az úgynevezett WooBines eset óta, de én még mindig nem tudtam túltenni magam a történteken. Ahogyan Jin is nehezen feledkezett meg róla. Tudtam, hogy elérkezett az idő, hogy véget vessek mindkettőnk őrlődésének, hiszen ebben az állapotban egyikünk sem tudott maximálisan koncentrálni a munkájára, ami a mi szakmánkban elengedhetetlen volt. Vagy kétszáz százalékon teljesítünk, vagy nem teljesítünk sehogyan. Ha pedig nincs teljesítmény, akkor nincs szerződés és nincsenek a vele esetlegesen járó engedmények sem.

Miután sikerült megbeszélnem Jinnel egy találkozót, felkészítettem magam lelkiekben a döntésemre. Nem folytatódhatott tovább ez az egész. Megegyeztünk, hogy a legjobb az lesz, ha olyan helyet választunk, ahol egyikünk sem jár túl gyakran. Jinnek volt bőven ötlete, elvégre ő inkább körbejárja a világot, mint én, így könnyen belementem a dologba. Taxival jött értem, s ahogy beültem az autóba, a sofőr már el is hajtott a háztömb elől, ahol laktam.

Az ujjaimat tördeltem idegességemben, s megannyiszor lejátszottam a fejemben a saját gondolataimat, hogyan tudnék úgy beszélni Jinnel, hogy az egyikünknek se legyen fájdalmas és végképp ne is bántsam meg a szavaimmal. Hosszú autókázás végeztével a taxis leparkolt, Jin kiegyenlítette a fuvardíjat, majd kisegített engem is a járműből. Szinte rögvest tátva maradt a szám, ahogy felemeltem a fejemet SeokJin kezéről és a környezetet vettem szemügyre.

- Tengerpart? – nyögtem ki döbbenetemben, mire Jin felkacagott.

- Tudom, hogy nem erre számítottál. Gyere, menjünk. – Ezzel Jin átkarolta a derekamat és elindultunk a vízpart felé.

- Jin? Hol vagyunk? – forgattam a fejemet a terepet felmérve, de nem tudtam beazonosítani a helyet, ahová hozott.

- Mindjárt megtudod – mosolygott, majd tovább vezérelve a lépteimet, egy asztalhoz értünk. – Ülj le – kínált hellyel, ahogy elvette kezét derekamról, majd kihúzta nekem a széket és leültetett.

- Jin? Mi ez az egész? – faggatóztam értetlenül. – Miért hoztál ide?

- Vacsorázni és beszélgetni – felelt még mindig halvány görbülettel az ajkain, amivel még jobban összezavart.

- A beszélgetést értem, és persze a vacsorát is. De miért éppen itt? – néztem körbe a hatalmas tengerparton, ahol nem igazán volt más rajtunk kívül.

- Mert itt nem zavarnak meg minket az illetlenkedő fotósok és rajongók. Itt legalább nyugodtan lehetünk kettesben.

- Értem – sóhajtottam fel nehézkesen, majd kiengedve az oxigént, kezdtem is bele monológomba. – Beszélnünk kell, SeokJin.

- Azért vagyunk itt – felelte.

- Kérlek, hallgass végig – állítottam meg, mielőtt még potyogni kezdenek a könnyeim. – SeokJin, nem megy ez nekünk. Sokat gondolkoztam az utóbbi időben, és a legjobb az lesz, ha nem folytatjuk tovább ezt az egész kapcsolatot. Neked is és nekem is az lesz a legjobb – meredtem az előttem lévő pezsgős pohárra.

- Mégis honnan tudod, hogy nekem mi a legjobb, hah?

- Jin. Eldöntöttem. Nem akarom kettétörni a karrieredet. Nem lehetsz örökké mellettem, titkos találkákat szervezve velem, hogy vigyázni tudj rám.

- Pontosan ezért vagyunk most itt – szakította félbe hosszas gondolatmenetemet, mire felkaptam a fejemet.

- Hah? Hogyan? – rebegtettem pilláimat.

- Beszéltem a menedzserünkkel és beleegyezett – felelte.

- Mibe? Mibe egyezett bele? Jin? Miről beszélsz?

- A kapcsolatunkba. Abba, hogy velem legyél és én veled legyek. Nincs többé titkos találka meg néhány lopott pillanat két telefonhívás között. Csak mi.

- Jin... – motyogtam könnyeimet nyelve. – Ezt nem... nem kérhetem... Nem adhatod... fel a karriered... Jin... ne légy bolond...

- Akkor lennék igazán bolond, ha hagynálak elveszni. – A hajamhoz nyúlt és fülem mögé tűrt egy nagyobb tincset, ajkain boldog felfelé ívelő görbület ült, majd megfogva kezeimet, mélyen a szemembe nézett. – Szeretlek, és azt akarom, hogy erről végre mindenki tudomást szerezzen, hogy soha többé ne fordulhasson elő a két héttel ezelőtti incidens

- SeokJin... – pihegtem nevét könnyes hangon, de ő nem mondott semmit.

Felkelt a székről, közelebb sétált hozzám, majd letérdelve elém simította ajkait az enyémre. Beleszédültem a gyengédségébe és a mámorba, ami folyton áradt testéből. Nem lett volna szabad aznap megszólítanom, elvégre ott sem kellett volna lennem, de nem tudtam nem közeledni hozzá, hiszen már az első felbukkanásakor elvesztem a szemeiben...