신데렐 [Cinderella]

CNBlue - Cinderella

Az ébresztő óra visítva vert fel a legszebb álmomból, cseppet sem akartam kikászálódni és nekikezdeni az újabb szürke hétköznapnak. Minden nap egyforma, semmi kihívás vagy váratlan fordulat. Csak a munka, az itthoni lét. Persze a szüleimre ezúttal is számítani lehet, mert én hiába is terveznék a 12 órás műszak után magamnak némi pihenőt beiktatni, anya vagy apa gondoskodik róla, hogy ne így legyen. Mondván: fiatal vagyok még és bírnom kell az iramot, meg a „Bezzeg az én koromban így és úgy meg amúgy volt.”

Tele van a bakancsom ezekkel a kijelentésekkel, mintha az embernek már nem is lehetne magánélete, érje be a családjával. De kérdem én: ha állandóan itthon vagyok, és házimunkák tömkelegét sózzák rám, akkor hogyan is találhatnék bárkit is magam mellé? Erre is mindig megvan a válasz: „Ráérsz még azzal a szerelemmel, nem kell azt elsietni.” Menekülni akartam ebből a mókuskerékből, de még magam sem tudtam, mindezek elől hova is futhatnék... aztán egy új nap virradt, új álmokkal és új lehetőségekkel, amik egyszerre voltak merészek és rettentőek.

Az ébresztő óra. Lármás és kiábrándító, képes összetörni a legszebb álmokat.

- HyoJin! - hallottam meg apám kiáltását, mely csakis azt jelenthette, hogy a valóság tényleg körülvesz és már nem az álmok kósza fellegein pihegek tovább.

- Ébren vagyok! - emeltem meg kicsit én is a hangom, mielőtt még rám rontana öltözés közben. - Mindjárt lemegyek, Appa!

- Szedd össze magad, a végén elkésel a munkából! - Omma sem tudta kibírni, hogy ne lásson el a szokásos intelmekkel.

Miután magamra aggattam aznapi gönceimet, felmarkoltam a táskámat, a telefonomat és a fülhallgatómat, aztán a konyhába vonultam.

A szüleim már az asztalnál ücsörögtek, türelmetlenül várva a reggeli kávét és a pirítóst. Mélyet sóhajtva láttam hozzá, hogy elkészítsem a két koffeint; az egyiket feketén, a másikat pedig kis cukorral és kevés tejjel. A reggeli indító lötty után jöhetett a szokásos sült kenyér. Két szelet arany barnára pirítva, vékonyan vajjal megkenve és két szelet erősen megpirítva, vajjal és lekvárral egyaránt ízesítve.

Halkan koppant a két csésze és a két tányér előttük, még egy bólintás sem járt jutalmul, hiszen ez volt a megszokott. Magamnak már nem jutott idő a reggelire, így kénytelen voltam beérni a szokásossal. Egy alma útközben, és egy gépi kávé a buszmegálló előtti kisboltból.

- HyoJin! Ugye nem felejtetted el, hogy délután apádnak kell segítened a garázsban, aztán ki kell gyomlálnod a növényeket és ki kell mosnod a szőnyegeket?

- Hogy' is felejthetném el? - fújtattam csalódottan, egy újabb napom lesz oda, ami el fog húzódni még legalább két délután is ennyi munkával. - Most megyek. Este jövök.

Ezzel már bújtam is bele a cipőmbe, aztán távoztam is a lakásból. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe és kizártam a külvilágot a következő gombnyomással. Nem akartam már semmit, csak azt, hogy az erősebb és metál ritmusok kiverjenek mindent a fejemből. Annyira belemerültem a zenébe, hogy elfelejtettem bemenni a kisboltba a kávémért. Egyenesen a munkahelyemre iparkodtam, hogy végül a műszak végéig ne kelljen gondolkodnom.

A kávézót minden nap pontban kilenckor nyitottuk, mindösszesen egy óra állt rendelkezésre, hogy azt olyan állapotba is varázsoljuk az első vendég betoppanásáig. A két kávéfőző mellett beindítottam az elektromos sütőnket, amiben a fagyasztott termékeket sütöttük készre, majd minden asztalra frissen mosott asztalterítő került, rajta vázába állított egyetlen szál virággal. Meghitt és egyszerű, ám mégis tökéletes.

Ahogy mindennel végeztem, lassan szállingózni kezdtek az emberek, s közel másfél óra elteltével az ajtó fölé szerelt csengő jelezte az újabb vendég érkezését. Alig találtam meg a bárszéket, ahogy igyekeztem elfoglalni rajta a helyemet. A küszöböt átlépő fiatal férfi egy jelenséggel ért fel. Mintha egy angyal szállt volna a földre, hogy szebbé varázsolja a halandók földi életét.

A mellkasom hirtelen vált szűkössé, a gyomromban megannyi pillangó reppent szét, s a szívverésem is az eget verdeste. Óvatosan lejjebb húzta fekete napszemüvegét orrnyergén, majd egy mozdulat múltán megszabadult tőle és kabátja felső zsebébe csúsztatta.

Hosszú és vékony ujjait tincsei közé fúrta, lazán felrázta őket,s hanyagul combja mellé engedte erőtől duzzadó tagját. S ebben a pillanatban találkoztak tekinteteink.

A mélybarna óceán különleges fényben ragyogott fel, a reggeli napsütés még áthatóbbá és varázslatosabbá tette. Teljesen magába húzott. Ha kitört volna egy újabb polgárháború, azt sem vettem volna észre a mély mámorban úszva. Képes lettem volna belefulladni a Lélektükörbe. Telt ajkaira halvány görbület költözött, ahogy egy szívdobbanásnyi időre rájuk fordítottam tekintetemet, de szinte azonnal kúszott is vissza csodáló szempárom. Apró sóhaj szökött át ajkai között, aztán megmozdult.

Kissé hanyag, ám mégis magabiztos mozdulatokkal sétált közelebb a pulthoz, majd megpihentetve tenyereit annak tetején, egy újabb lágy mosollyal jutalmazott. A szívem még erősebb dübörgésbe kezdett a mellkasomban, képtelen voltam parancsolni neki. Végül sikerült észhez térnem, mikor visszafogottan megköszörülte a torkát és szóra nyitotta száját.

- Kaphatnék egy cappuccinot? - kérdezte udvariasan.

- Természetesen - bólintottam, s már fordultam is, hogy elkészíthessem a rendelést, de csuklómra fogva megállított tevékenységemben. - Oh. Tehetek még valamit a kedves vendégért?

- Megtenné, hogy elárulja a nevét? - húzta kicsit szélesebbre a kezdeti görbületet.

- HyoJin. Shin HyoJin – feleltem halkan, a végletekig zavarodtam.

- Gyönyörű név, és a kisasszony is az, már ha nem tart tolakodónak – mosolygott még mindig lehengerlően.

- Uhm. Köszönöm. Ön igazán kedves és figyelmes – tűrtem fülem mögé feltűzött tincseim egy részét pótcselekvésként.

- JiMin. Az én nevem Park JiMin.

JiMin. Ahogy elárulta a saját nevét, a szívem abban a másodpercben hagyott ki egy ütemet, majd rakoncátlan módon folytatta tovább a lüktetést. Éreztem, a vér száguldozik az ereimben, kis híján egy szívinfarktust hordtam ki lábon, pusztán azzal, hogy elmondta a nevét. Mégis miért van rám ilyen hatással ez a tökéletes vendég?

Végre sikerült parancsolnom a saját testemnek – miután a kollégám többször is elsétált a hátam mögött, orra alatt mormogva valamit -, így nekiláthattam a cappuccino elkészítésének, majd röpke négy és fél perccel később már a pulton koppant a csésze, benne a gőzölgő koffeinnel. A vendégem biccentett egyet megköszönvén a kávéját, majd felmarkolva a porcelánt, egy sarokban álló, egyszemélyes asztalhoz ballagott.

Meredten bámultam kissé széles hátát, s szinte ösztönösen futott végig a gondolat a fejemben: milyen jó is lenne belebújni a lapockái közé, hosszan belélegezni mámorító illatát, majd édes álomba szenderülni erőtől duzzadó karjaiban. Csak sóhajtoztam és csak ábrándoztam, mire két csettintés rángatott ki belőle, s kaptam fel a fejemet a mellettem álldogáló kollégámra.

- Jól érzed magad, HyoJin-ah? – döntötte kissé oldalra a fejét, miközben arcvonásaimat fürkészte megállás nélkül.

- Persze, TaeHyungie! – vágtam rá sietve. – Nem kell aggódnod miattam. Jól vagyok. Csak. Csak elgondolkodtam. – Mentegetőzésem közepette sietve törölgetni kezdtem a pultot, hogy ne faggathasson tovább, de TaeHyung nem volt arról híres, hogy könnyed feladná a kitűzött céljait. – Elgondolkodtam, hogy mit kell még munka után csinálnom. Csak ennyi – intéztem felé egy erőltetett mosolyt.

- Túlságosan sokat aggatnak a nyakadba a szüleid – jegyezte meg az orra alatt csalódottan. – Nem akarlak megbántani, Jin-ah, de ez így nem jó. Nem kellene ennyire meghunyászkodnod az akaratuk előtt.

- Rajtam kívül senkire sem számíthatnak – válaszoltam kissé könnyes szemekkel, ahogy TaeHyungra néztem.

- Egy pohár kávé meg pirítós elkészítéséhez nem kell nagy segítség – morogta. – Hamupipőke. – Kicsiny puszival illette a homlokomat, aztán arrébb sétált az egyik asztalhoz, ahol a vendégünk intett érte.

Mióta csak ismer, azóta ezzel a névvel illet, kifejezetten találónak tartja rám ezt a karaktert. Bár bevallom, van benne valami. Hiszen, amikor nem a kávézóban vagyok, akkor otthon kell elvégeznem minden kiadott házimunkát, s a herceg érkezésében cseppet sem reménykedhetek. Hiszen se időm, se energiám nincs kimozdulni. Vagyis inkább már kedvem sincs, mikor besötétedik.

- Valaki fizetni szeretne, Hamupipőke – suttogta a fülembe TaeHyung, mire követtem pillantását a szóban forgó vendég irányába.

- Uhm. – Ő volt az. JiMin intett nekem visszafogottan. – Nincs kedved neked menni? – sutyorogtam lesütött szemekkel.

- Felejtsd el, Hamupipőke. Ő a te herceged. Khm. Vendéged. – Ezzel TaeHyung lökött rajtam, hogy ösztönözzön a megindulásban.

Minden bátorságomat összeszedve vonszoltam ki magam a pult mögül, felkaptam a noteszomat, és JiMin asztalához tipegtem. Idegesen pakoltam a lábaimat egymás után, túlságosan is közelinek tűnt ez az asztal, bármennyire is rimánkodtam, hogy sose érjek oda. Féllépésnyire megálltam, aztán illedelmesen meghajoltam a vendég előtt.

- Ízlett a cappuccino? – kérdeztem félénken.

- Természetesen – reagált magabiztosan. – Köszönöm.

- Egészségére. Parancsoljon – nyújtottam át a noteszt, amiben a számla pihent.

- Hm. – Csupán egyetlen röpke pillanatra kukkantott bele a füzetkébe, aztán már elő is vette a tárcáját, és belecsúsztatta a pénzt.

- Uhm. Az túl sok – dünnyögtem meglepetten.

- A kedvességéért. – Visszaadta a jegyzettömböt, aztán lassan felegyenesedett. – Most biztosan udvariatlannak fog gondolni, de a neve mellett, elárulná a telefonszámát is? – Arrébb lépett az asztaltól, s megállt előttem. Várakozóan nézett a szemembe. – Szabad?

- Uhm – nyeltem egy nagyot. – A... a... a telefon? Telefonszámomat? – hebegtem teljes meglepettségben úszva.

- Igen, azt – bólintott reménykedőn. – Szabad tudnom?

- Nekem. Nekem. Most... mennem. Mennem kell – pislogtam aprókat, aztán menekülésképp a pulthoz robogtam.

Gyorsan betettem a cappuccino árát a kasszába, aztán a személyzeti ajtó mögött a hátsó folyosóra osontam, nem akartam, hogy JiMin ilyen állapotban lásson. Túlságosan zavarba ejtő volt a közeledése, de mégsem tartottam egyáltalán tolakodónak azzal, hogy elkérte a telefonszámomat. Hiszen, miért is lenne az? Nem tűnt afféle éjszakai zaklatónak, aki ebben éli ki a szenvedélyét. Figyelmes és előzékeny. Míg be nem zártunk, nem hoztam fel TaeHyungnak az esetet, bármennyire is próbált faggatózni. Tartottam magam. Végre elérkezett a záróra, és hazaindulhattam.

Elköszönve TaeHyungtól, kiléptem az utcára, de szinte azonnal a földbe gyökerezett a lábam. JiMin a bejárattal szembeni villanyoszlopnak támaszkodott könnyedén, ujjai között a telefonját pörgetve. A cipősarkam koppanására felemelte a fejét és rám nézett. Elmosolyodott, ellökte magát az oszloptól és közelebb lépett hozzám.

- Szép estét HyoJin kisasszony – dőlt meg kissé előttem.

- Jó. Khm. Jó estét. Ön itt? – húztam feljebb a vállamon a táskámat. – Mi járatban?

- Tudja, meglehetősen kitartó típusnak tartom magam. Így ha nem bánja, elkérném újra a telefonszámát.

- Uhm – küszködtem le egy újabb méretes gombócot a nyelőcsövemen.

- Ha nem, hát nem. – Ezzel farzsebébe csúsztatta a mobilját, s én már nyitottam is szóra a számat, mikor újfent megszólalt. – Ez esetben, hazakísérem. Merre indulunk?

- Hah? Hogyan? – hebegtem.

- Merre indulunk? – ismételte meg határozottan, majd felemelvén jobbját, várakozóan rám nézett.

- Komolyan mondta? – dünnyögtem még mindig kétkedőn. – Volna kedve hazakísérni?

- Egy biztos szándékkal érkeztem most este vissza, de mivel a telefonszámát illetően hajthatatlan, kénytelen vagyok annyi időt a kisasszonnyal tölteni, míg hazakísérem, hátha a végén elárulja.

- Miért ilyen fontos, hogy megkapja-e vagy sem? – Lassacskán kezdtem felengedni JiMin közelében, kifejezetten jól esett ez a fajta viselkedése.

- Ha nem tudom, akkor mégis hogyan hívhatnám fel a kisasszonyt a nap bármely percében, mikor úgy érzem, meglehetősen hiányzik nekem? Hm?

Megkapaszkodtam tagjában, majd egy kuncogással egybekötött fejrázást követően, elindultunk hazafelé. Szótlanul tipegtem JiMin mellett, csak a követ mustráltam megállás nélkül, JiMin halkan szuszogott, néha megköszörülte a torkát, néha pedig rám nézett. Soha nem tűnt még ennyire közelinek a lakásunk a kávézótól, mint most. Nem akartam olyan hamar hazaérni, mert tudtam, mi vár még rám: hajnalba nyúló takarítás és házimunka. A kapuhoz érve lecövekeltem.

- Megérkeztünk – szólaltam meg némi csalódottsággal a hangomban.

- Oh, igazán takaros kis ház – mérte végig a falakat, aztán megint rám emelte tündöklő szembogarait.

- Köszönöm. Khm. Azt is, hogy hazakísért. Igazán kedves öntől – hálálkodtam.

- Szívesen tettem. És nem csak a telefonszámért. – Leküzdötte a távolságot közöttünk, teljesen fölém magasodott; elvesztem lélektükreiben.

Sokáig azonban nem tarthatott a csodálatom, mert hallottam, ahogy az anyám folyton utánam kiált, elszégyelltem magam JiMin előtt. TaeHyungon kívül senki nem ismerte a magánéletemet, igyekeztem ezt mindig is leplezni mindenki előtt. Ő is csak azért tudja, mert mikor egyszer alvás nélkül mentem be, fáradtságomban mindent bevallottam neki.

- Menned kell? – kérdezte kisvártatva.

- Hah? Oh. Igen. Ideje bemennem. Nos. Köszönöm még egyszer, hogy hazakísért – kezdtem búcsúzkodni, de vállaimra simította meleg tenyereit és megállított a hajlongásban.

- HyoJin-ah?

- Igen? – rebegtettem pilláimat kíváncsian.

- Lenne kedved holnap velem reggelizni és meginni egy kávét?

- Tessék? Hogyan? – Képtelen voltam felfogni JiMin szavait.

- Randiznál velem, HyoJin-ah? – tette fel másként a korábbi kérdést, engem pedig mély döbbenetbe taszított. – Szeretnélek jobban megismerni.

- JiMin – sóhajtottam fel nevével, miután megfeledkeztünk a tisztelettudó hangnemről. – Azt hiszem, hogy ez nem működne – suttogtam magam elé, nem tudtam a szemébe nézve kimondani ezeket a szavakat.

- Miért ne működne? Még el sem kezdődött. Honnan tudod, hogy nem menne, hah? Kérlek, engedd, hogy jobban megismerjelek – kérlelt megértőn.

- Nem lehet – szuszogtam már a könnyeimmel küszködve. – Jó éjszakát, JiMin. Köszönöm, hogy idáig velem jöttél és nem kellett a sötétben hazabattyognom. – Ezzel már el is léptem JiMintől, de vállaimra markolt a következő szívdobbanásom pillanatában.

- Veled akarok lenni.

- Hidd el, nem akarsz velem lenni. Nem akarsz egy olyannal lenni, mint én. – Végre összeszedtem minden erőmet, és felemeltem a fejemet, hogy JiMinre nézhessek, akinek arca homályosan jelent meg előttem. – Én nem vagyok egy finom lány, nekem vannak kötelességeim, vannak dolgok, amiket muszáj megtennem. Gondoskodnom kell a szüleimről, a házról és minden másról.

- Ezért hív a kollégád Hamupipőkének? – JiMin kérdése mellbevágott.

- Tessék?

- Hallottam, mikor így szólított. Erre akart célozni? Arra, hogy olyan vagy, mint a mesében Hamupipőke?

- Lehet. Csak az én tündérmesém végén nincs ott a herceg – motyogtam magam elé.

- Ne félj, én nem vagyok olyan, mint a többi srác. Hercegnőként fogok veled bánni.

- JiMin.

- Nincs hátsószándékom, ne aggódj.

- Nem működne, hidd el. Ez nem megy. – Kihámoztam magam JiMin tenyerei alól, majd elfordulva tőle a kilincs felé nyúltam, de újra megállított ténykedéseim közepette, a csuklómra fogott.

- Ma éjjel nem engedhetlek el!

Ezzel a derekamra fogott és magához rántott. Ajka néhány milliméterre volt az enyémtől, gondolkodás nélkül hajolt közelebb hozzám, majd bezárta a lélegzetvételnyi távolságot. Hosszan, közben mégis kérlelőn csókolt meg, beleremegett a térdem az érintésbe. Hagytam magam elsodródni az árral, nem húzódtam el, viszonoztam a negédes mámort.

Remegve emeltem fel karjaimat, s lüktető nyakszirtjére kulcsoltam őket. Mellkasához préseltem a sajátomat, és testéhez feszültem. Ujjaim sötét tincsei közé siklottak, ösztönösen szorítottam fürtjeire és lejjebb húztam magamhoz, miközben lábujjhegyre emelkedtem. JiMin erősebben fonta bal karját derekamra, és feljebb vont magához.

- Akkor van kedved randizni velem? – pihegte pillanatnyi elválásunkkor.

- Nagyon makacs tudsz lenni.

- Éget a kíváncsiság. S a szépséged... többet akarok tudni rólad.

- Holnap nem vagyok beosztva. Találkozhatunk.

JiMin ajkaira olyan felhőtlen mosoly költözött, amivel eddig még nem találkoztam. Önkéntelenül kúszott az én számra is egy könnyed görbület, majd egy újabb apró puszival lettem gazdagabb. Már nem is érdekelt, hogy mi vár még rám, mert egyedül csak a másnapra tudtam gondolni. Újra láthassam JiMin fénylő szembogarait, halljam mélyen búgó hangját és belebújhassak oltalmazó karjaiba.

Az éjszaka elrepült felettem, ahogy a szokásos reggeli teendőim is, s már csak azon kaptam magam, hogy a forró kakaóm felett ücsörgöm, előttem pedig ínycsiklandó péksütemény gőzölög. JiMin újabb kérdésére szinte hezitálás nélkül feleltem...