Someone like you

BTS "V" - Someone like you (Adele cover)

Hullafáradtan estem be a lakás ajtaján, annyira kimerített a meló. Ha nem lenne olyan nagy szükségem a pénzre, biztos ott hagytam volna már réges rég. Nem is értem, hogy' bírják mások az éjszakai életet, mikor nem egy hétvégi buliról van szó. Lassan összeesek a fáradtságtól, ha így folytatom tovább és nem iktatok be legalább egy hétvégét két hajtás közé.

A kabátom a cipőm mellett landolt, ahogy átléptem a küszöbön, s csak egy elgyötört Hello-t préseltem ki magamból a kanapén ücsörgő lakótársamnak. Észre sem vette, mikor hazaértem, annyira belemerült a telefonja pötyögtetésébe. Néha azzal együtt hajítanám ki az emeletről. Az az egy szerencséje, hogy a szüleink jó barátok és egyedül ezért nézik el, hogy ketten béreljük a lakást. Különben már rég kitört volna a 3. világháború. Bár lehet, ideje lenne bevallanom anyának, hogy nekem régóta több egy szimpla lakótársnál, és nem hiszem, hogy ezen bármikor is változtatni tudnék. Még én magam sem tudom, mikor fordult meg a világom és kezdtem gyengéd érzéseket táplálni TaeHyung iránt. Talán mikor először próbált felvidítani a rosszul sikerült állásinterjú után. Még ma is mosolyogva emlékszem vissza rá.

- MinRee? – TaeHyung mély hangja rángatott ki mélázásomból, mire egy ásítással egybekötve néztem fel rá.

- Hm? Mi az, Taetae? – pislogtam meglepetten.

- Hazajöttél? – kérdezett rá a látható tényekre.

- Úgy látszik, nem? Vagy szerinted nem itthon vagyok? – erőltetett mosolyra húztam a számat, egy kiadós alvásra vágytam nem pedig végeláthatatlan eszmefuttatásra.

- Csak nem hallottalak – vakarta meg zavarodottan tarkóját, amitől akaratlanul is elmosolyodtam.

- Belemerültél a telefonodba.

- Oh, ne haragudj, MinRee. – Lesütötte szemeit kisfiús szégyenében, amivel csak azt érte el, hogy közelebb lépjek hozzá és ösztönösen átöleljem derekát.

Felsóhajtott, s vele együtt az én számon át is távozott egy könnyed lélegzetvétel. Belebújtam a nyakába és hosszan belélegeztem fűszeres-vaníliás illatát. Feltöltött energiával minden alkalommal, valahányszor a tüdőmbe jutott ez az aroma. Varázslatos. TaeHyung is erősebben fonta át csípőmet tagjaival, még inkább elvesztem az ölelésében. Sokáig azonban mégsem maradhattunk ebben a pózban, mert TaeHyung telefoncsörgése megzavarta a már idillinek számító pillanatot.

Először dühös voltam a hívó félre, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez mindkettőnknek így lesz a jobb. Nekem legalábbis mindenképp. Már így is össze voltam zavarodva a lakótársam miatt, hát, ha még tovább ölelkezünk, akkor lettem volna igazán nagy bajban. A szobrozás helyett inkább a szobámba vonultam, s hallottam, hogy TaeHyung ajtaja is csukódik. Pár percet még vártam, s csak aztán merészkedtem elő újra.

A fürdő helyett a konyhába vonultam, hogy egy pohár alkohollal meggyorsíthassam az alvási sebességemet. Végül az egy pohárból kettő lett, aztán a negyediktől már felesleges volt számolnom. Magamhoz vettem az üveget és apránként elkortyolgattam belőle a párlatot. Félig kábultan elvánszorogtam a fürdőig, nagy nehézségek árán sikerült megnyitnom a zuhany csapját, mintegy tizenkét perces matatás után, majd a szédelgéseim közepette megpróbáltam megszabadulni a ruháimtól. Nem jártam akkora sikerrel, mint azt terveztem gondolatban, mert míg én úgy véltem, hogy már nincs rajtam semmi, addig más teljesen az ellenkezőjéről árulkodott. TaeHyung betoppanása döbbentett rá, hogy ugyan kigomboltam a farmeromat és félig lerángattam a felsőmet, de teljesen egyiket se vettem le.

- Minden rendben, MinRee? – Hallottam TaeHyung hangját, s persze válaszolni is szerettem volna, de szavak helyett artikulálatlan hangfoszlányok szakadtak fel belőlem. – MinRee? Mi történt? Miért ütötted ki magad ennyire? – Éreztem puha mancsait az arcomra siklani, mire belesimultam tenyereibe, s rögvest útnak is eredtek a könnyeim. – MinRee? - suttogta.

- Szeretlek, Oppa.

Váratlanul bukott ki belőlem a vallomásom, s abban a másodpercben össze is csuklottam a zuhanykabinban, egyedül TaeHyungnak volt köszönhető, hogy nem lett nagyobb bajom, mert az utolsó pillanatban kapott utánam és óvott meg az eséstől és az agyrázkódástól. Még félájultan hallottam, ahogy a nevemen szólongatott, de reagálni egyáltalán nem voltam már képes. A hátam egy puha anyaghoz ért, az orromat megcsiklandozta TaeHyung világosbarna haja, mire tüsszentenem kellett egyet. A reakciómat egy apró homlokra adott puszival jutalmazta, minek köszönhetően megkapaszkodtam TaeHyung nyakában és lehúztam magamhoz. Megcsókoltam. Természetesen, ahogy az várható volt, megleptem TaeHyungot a reakciómmal, hirtelen elkapta a fejét...

* * *

Iszonyatos fejfájással keltem másnap reggel, egy komplett szimfonikus zenekar húzta el a nótáját, ráadásul ezen fikarcnyit sem segített az ablakon át beszűrődő reggeli napfény. Hunyorogva másztam ki az ágyból, s vele együtt egy furcsa érzéssel a gyomromban. Előcsoszogtam a hálóból, és a konyha felé vettem az irányt. A kávésbögrémben már gőzölgött a forró koffein, mellette pedig egy cetli hevert. Nem sokat láttam belőle, így kezdetben nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, így miután lehörpintettem a fekete löttyöt, már csoszogtam is tovább a fürdőbe, hogy felfrissítsem magam. Alig húsz perc alatt ezt megoldottam, és ballagtam is tovább a hálóba. Miután csak éjszakára voltam most is beosztva, így előttem állt az egész napom szinte, ha nem akartam csak alvással és henyéléssel tölteni az időmet.

Mivel nem hallottam TaeHyungot motoszkálni a lakásban, ezért átmentem az ő szobájába és vigyázva bekukucskáltam. Elvégre rajta kívül senki nem tudhatta, hogyan szeretem a kávémat, s minekután még forró volt a bögrében a folyadék, gyanítottam, hogy még itthon van. Tévedtem. TaeHyung nem volt sehol, hiába szólongattam, nem jött elő, nem reagált a hangomra. Egyre gyanúsabbá vált számomra a helyzet, nem volt szokása köszönés nélkül elmenni sehova sem. Most mégis így cselekedett, ami engem felettébb aggasztani kezdett.

Gondoltam, hogy gyorsan felhívom, így már kaptam is a telefonom után. Hasztalanul. Én TaeHyung ajtajának küszöbén ácsingóztam, a lakótársam telefonja pedig az éjjeli szekrényén rikoltozott. Képtelenség. TaeHyung egy lépést sem tesz a telefonja nélkül. Egyszerűen nem tudtam hova tenni ezt a gondolatot. Vajon mi történhetett vele, hogy még a telefonja sem érdekli, és azt is képes hátrahagyni?

Végül egy nagyot sóhajtva csúsztattam a farzsebembe a mobilomat, és egy hátraarc után a nappali felé vettem az utamat. A kanapéra vágódtam tanácstalanul, fejemben megannyi kérdés cikázott, s közben igyekeztem visszagondolni a múlt éjjelre. Sorra vettem az eseményeket, de semmi nem jutott az eszembe. Mélyen szántó elmélkedésemből a telefonom hangja rángatott ki, majd előhalászva azt a képernyőre pillantottam.

- Igen? – emeltem a fülemhez a zajos kütyüt.

- Szia, Yeobo! – NamJoon hangja minden korábbi gondolatot feledtetett velem, önkéntelenül mosolyodtam el a dallamtól.

- Szia, NamJoon – pironkodtam.

- Hogy' van az én legszebb napsugaram? – hallottam a mosolygást a hangjában, a kezdeti görbületem szélesedett becézgetéseitől.

- Jól vagyok, köszönöm. Te? Kipihented magad? –érdeklődtem.

- Aludtam valamennyit. Te kialudtad magad a húzós műszak után?

- Nem kell aggódnod, NamJoon.

- Tudod, hogy nem tudok nem aggódni miattatok. Főleg miattad.

- Ugyan. – A végletekig vörösödtem a bókjaitól, szinte nem győztem legyezgetni magam, pedig senki nem láthatta a reakcióimat.

- Otthon vagy, Yeobo?

- Igen. Miért?

- Van kedved egy kávéhoz?

- Most? – feleltem kérdéssel a kérdésre.

- Akár.

- Rendben. Hol találkozzunk?

- Mondjuk, kinyithatnád az ajtót és akkor nálad meg is ihatnánk - nevetett fel visszafogottan.

- Hah? - A torkomban akadt a következő lélegzetem, hirtelen szapora ritmust kezdett diktálni a mellkasom.

Felpattantam a pamlagról és a bejárati ajtóhoz baktattam. Ahogy azt NamJoon mondta, ott állt a küszöbön, bebocsátásban reménykedve. Csintalan mosoly ült telt ajkain, szőke tincsei rakoncátlanul hullottak szemeire, ám mégis tökéletes frizurát alkottak. Fekete-fehér szerelése ezúttal is lehengerlő volt, ahogy minden éjjel a klubban is az, mikor kidobóként vigyázza lépteinket.

Egyetlen lépéssel letudta a kettőnk közti távolságot, felemelve kezeit, arcomra csúsztatta tenyereit és ajkaimra hajolt, hogy egy csókkal köszöntsön. Megremegett a térdem, bár az a bizonyos varázs még így is elmaradt, amiről mindig is álmodtam, mikor megkapom az első csókot a szerelmemtől. Talán éppen ez volt a baj. Az a bizonyos szerelem...az hiányzott. Bármennyire is akartam szeretni NamJoont teljes szívemmel, nem ment. Nem mondom, hogy hidegen hagyott a közelsége,de az igazi „Bumm” nem volt meg mellette.

Apránként beljebb bukdácsoltunk a lakásban, majd a heverőhöz érve, én hanyatt vágódtam meglepettségemben, NamJoon pedig tökéletesen fölém magasodhatott és kissé rám nehezedett. Szinte azonnal ostrom alá vette a nyakamat és a kulcscsontomat, ahogy lassanként kalandozni kezdett a bőrömön ujjaival. Felsóhajtottam a heves csókok alatt, volt valami perzselő NamJoonban, de egyszerűen képtelen voltam tovább lépni vele. Nem ment.

- NamJoon – pihegtem két csókja között. – Várj egy kicsit.

- Mi a baj, Yeobo? – zihálta nyakamba, majd fokozatosan húzta lejjebb a felsőmet, és folytatta tovább ott, ahol félbehagyta egyetlen szívdobbanásnyi időre.

- Kérlek, NamJoon – toltam el magamtól, hogy megállíthassam tevékenységeiben.

- Mi a baj, MinRee? – Felemelkedett rólam és kissé ködös tekintettel rám nézett. – Miért nem szeretnéd? Talán nem élvezed? – simított végig az arcomon.

- Nem erről van szó, NamJoon – sütöttem le a szemeimet, ahogy NamJoon a visszautasításról kérdezett.

- Akkor? Miért állítottál meg? Nem szeretsz, igaz? – Állam alá nyúlt, majd szelíd erőszakossággal felemelte a fejemet.

- Sajnálom – motyogtam könnyeimmel küszködve. – Tudom, hogy én voltam az, aki közeledett feléd, és azt hittem, hogy lehet a dologból valami, de nem tudtam elfelejteni.

- Kit?

- Hm?

- Kit nem tudtál elfelejteni? – mélyítette tovább a szemkontaktust.

- Nem számít, mert ő úgysem szeret viszont – vallottam be az igazat, amivel NamJoont is sikerült meglepnem.

- Szeretnéd, ha elmennék? – Vigyázva felemelkedett rólam, visszaigazgatta a ruháimat, aztán elhátrált a kanapétól. – Egyedül lennél inkább?

Nem válaszoltam NamJoon kérdésére, csak parányi bólogatással jeleztem felé a kérésemet. Még egy nehézkes lélegzetvétel szakadt fel belőle, aztán magához ölelt és távozott a lakásból. Ezt a tulajdonságát különösképp szerettem NamJoonnak. Soha nem faggatózott túl sokáig, vagy próbálta másra erőltetni az akaratát. Ha úgy érezte, hogy mennie kell vagy nem kívánatos a jelenléte, akkor szó nélkül vált köddé. Ahogy becsukódott a háta mögött az ajtó, én azzal a lendülettel zuhantam magamba.

A tévéhez csoszogtam, hogy legalább a hifi zaja elnyomja zokogásomat, ami hatásosnak bizonyult. A szőnyegre kuporodtam, felhúztam a térdeimet, s combjaimra engedtem minden forró sós cseppet. Hagytam magam elsodródni a fájdalmammal, nem érdekelt az sem, hogy esetleg TaeHyung is befut és meglátja a kiborulásomat. Egy jó indokkal bármikor ki tudtam magyarázni a szenvedéseim okát. Őt.

- MinRee? Itthon vagy? – hallottam meg TaeHyung hangját, s sietve igyekeztem letörölgetni a nedvességet az arcomról.

- Ühüm. Itt vagyok – hebegtem folyton nyelve a könnyeimet, alig bírtam őket visszatartani TaeHyung jelenlététől.

- Te sírsz? – leguggolt előttem és mindkét kezét a vállamra tette. – Mi történt, MinRee? Bántott valaki?

- Nem. Senki. Nem történt semmi – szipogtam lehajtott fejjel.

- Biztos? – suttogta.

- Igen, biztos. Ne aggódj, Taetae – mosolyogtam erőlködőn, miközben felemeltem a fejemet és TaeHyungra néztem. – Jól vagyok. Tényleg.

- Rendben.

Ezzel TaeHyung felkelt mellőlem és a szobájába vonult. Mélyről jövő lélegzetvétel szakadt fel belőlem, ahogy a szemem sarkából figyeltem, miként távolodik el tőlem. Furcsa volt a reakciója. TaeHyungra egyáltalán nem volt jellemző, hogy feladja a faggatózást, mindig mindenkor kiszedte belőlem a nyűgjeimet. Nyeltem még egy nagyot, majd lehunyva a szemeimet, a hátam mögött szóló zenére figyeltem tovább. Megnyugtatott.

- MinRee? – zökkentett ki TaeHyung kisvártatva, de először nem is nyitottam ki a szemeimet.

- Hm? Mi az?

- Rám néznél egy kicsit? – kérdezte teljes komolysággal, mire teljesítettem a kérését.

- TaeHyung?! – Hirtelen fogott el a nevető görcs, ahogy TaeHyungra fordítottam tekintetem. – Mit csinálsz? – nevettem eltakarva a számat.

- Felvidítalak – kuncogta, majd felemelte a kezeit és vicsorogni kezdett.

- Sikerült. – Szinte azonnal elapadtak a könnyeim, és már csak nevetni tudtam TaeHyung viselkedésén, de nem állt meg a grimaszolásnál.

Elvágódtam a puha szőnyegen, ahogy a lakótársam heves csiklandozásba kezdett, s nem hagyott egyetlen porcikámat sem érintetlenül. Visszaélt gyengeségemmel, miszerint mindenütt érzékeny vagyok ezen a téren, és meg is ölhet vele, annyira nem bírom ezt a fajta piszkálódást. Nevetőgörcsben meghalni szép vég.

- Ne! Taetae! Hagyd abba! – visítottam két harsány rikácsolás között, már nagyon fájt a gyomrom a röhögéstől.

- Addig nem, amíg fel nem adod! – vigyorgott elégedetten, s a hasamat vette támadás alá.

- Feladom! TaeHyung! Elég! Ne! Feladom! – ziháltam patakokban hulló könnyekkel, melyek egyedül az örömömnek voltak köszönhetőek.

- Feladod?!

- Igen! Fel! Ne kínozz!

- Aigo!

TaeHyung mellém zuhant, mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt a csiklandozástól, hosszan szedte a levegőt, hogy lecsillapodjon. TaeHyungra néztem, aki eddig számomra ismeretlen tekintettel méricskélte arcomat. Összeráncoltam a szemöldökömet, miközben az oldalamra fordultam, hogy jobban szemügyre vehessem a lakótársamat.

- Mi az? – fújtatott mosolyogva.

- Miért csináltad?

- Mi csodát? – tarkója mögé tette karjait és megtámasztotta a kobakját.

- Ezt az egészet. Miért akartál felvidítani?

- Nem volt jó ötlet? – pislogott nagyokat.

- Nem erre gondoltam. Miért nem szereted, mikor sírok? – biccentettem oldalra a fejemet.

- Mert félek, hogy olykor miattam sírsz. – Elkapta rólam pillantását és a plafont kezdte tovább mustrálni. – Nem emlékszel semmire tegnap estéről, igaz? – sandított rám, mire megráztam a fejemet.

- Kellene? – értetlenkedtem.

- Lehet, hogy jobb lenne, ha te is emlékeznél és nem csak bennem élne olyan élénken.

- TaeHyung? Mire akarsz célozni ezzel? – Egyre inkább tanácstalan lettem TaeHyung szavait hallva, fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni.

- Mennyire emlékszel a múlt éjjelről? – felkönyökölt az oldalai mellett. – Mi az utolsó foszlányod?

- Hah? Miért? Mit csináltam?

- Csak próbálj meg felidézni valamit tegnapról.

- Hazajöttem a munkából. – TaeHyung bólintott. – Aztán tudom, hogy le akartam fürödni, de előbb még beszéltünk pár szót, mikor megszólalt a telefonod. – Ismét beleegyezően mozdította meg a fejét. – Utána pedig elmentem lefeküdni.

- Ennyi? Ennyi az összes, ami megmaradt? – Láttam a szemében a kétségbeesést, végképp elveszítettem a fonalat. – A reggeli üzenetemmel sem találkoztál?

- Üzenet? – pislogtam összezavarodottan. – Milyen üzenet? Hagytál itt valamit a telefonodon kívül?

- A kávéd mellé tettem egy cetlit. Nem olvastad el?

- Oh, hogy az! – Váratlanul ugrottam fel a földről, és a konyhába robogtam.

Tudni akartam, hogy mit akar kihozni TaeHyung ebből a beszélgetésből, végül két percnyi kotorászás után a kezembe akadt az a bizonyos papírfecni a szóban forgó üzenettel. Kistányér méretűre dülledt a pupillám a rajta lévő betűket olvasva. Tátott szájjal bámultam a papírdarabkát, majd TaeHyungra néztem, aki időközben toppant mellém.

- Mit mondtam neked tegnap este, amit olyan régóta hallani akartál tőlem? – bambulta rá könnyes szemekkel.

- Tényleg nem emlékszel semmire, MinRee? – sóhajtotta csalódottan, mire lecsuktam a szememet és minden erőmet összeszedve idéztem fel a történteket.

Minden a másodperc tört része alatt történt, mintha villámcsapásként ért volna a felébredés momentuma. Tökéletesen felrémlett az a bizonyos mondat, amire TaeHyung gondolt, amire olyan régóta várt. Hitetlenkedőn járattam pillantásomat TaeHyung szembogaraiban, mire közelebb lépett hozzám és két kezét az arcomra csúsztatta.

- Szeretnék az Oppád lenni, MinRee – súgta ajkaimra hajolva, majd bezárta a leheletnyi távolságot.