Just the way You are

Bruno Mars - Just the way You are

Hullafáradtan estem haza a stúdióból, ahhoz sem volt kedvem, hogy a szobatársammal két szót váltsak a napomról. Csak aludni akartam, semmi mást. Kipihenni a heti fáradalmakat és nem törődve a másnappal. Miután megszabadultam a cipőmtől és a kabátomtól, a táskámat is csak vonszoltam magam után és a szobámba lépve a földre dobtam azt is.

Az ágyhoz érve bezuhantam a matracra, és a fejemre húztam a takarómat. Mindent ki akartam zárni magam körül, és csak a nyugalomra vágytam. Azonban cseppet sem volt könnyű a dolgom, mikor HoSeok huppant mellém, és veregetni nem kezdte a hátamat. Moroghattam volna percekig, de hiábavaló lett volna minden cselekedetem. HoSeok nem tágított mellőlem.

- Hagyj már békén, Hopie – mormogtam a párnámba temetve az arcomat, szemeimet is erővel leszorítva.

- Meddig akarsz még így begubózni? – rángatott megállás nélkül. – Sokáig akarod még siratni MinAh-t? Vagy végre elkezdesz élni is? – suttogta a fülembe, mire a név hallatán összerezzentem.

- Muszáj volt említened? – elégedetlenkedtem, soha nem szerettem, mikor a múltat hozta fel.

- Haver, már legalább fél éve, hogy szakítottatok, de te még mindig őt siratod. Ha ennyire fáj, akkor miért nem kérsz tőle bocsánatot?

- Nem akar látni, kifejtette egyértelműen. Ott voltál. Hallottad – dünnyögtem a matériába. – Nem szeret – bukott ki belőlem fájdalmasan.

- Mert soha nem is szeretett igazán. Csak kihasznált, mondtam már nem egyszer – próbált vigasztalni, de semmi értelmét nem láttam.

- Mit akarsz, HoSeok? Nem kéne készülnöd inkább valamelyik vizsgádra, ahelyett, hogy engem abajgatsz naphosszat?

- Akármit is terveztél mára, felejtsd el! – közölte tényként, mire felemeltem a fejemet és a lakótársamra néztem kérdőn. – Este végre kicsit kiengedjük a gőzt. Te is!

- Nincs kedvem – fújtattam morcosan, fikarcnyi kedvem sem volt az emberekhez, de a bulizáshoz a legkevésbé, egyedül akartam tölteni az estémet, ahogy az előzőekkel is tettem.

- Nincs apelláta! SunMi látni akar, és szeretne bemutatni egy barátnőjének.

Ezzel felpattant és magamra hagyott megannyi kérdéssel a fejemben. HoSeok után néztem, még reméltem, hogy egy tarkón csapással jutalmazhatom a terveiért, de mielőtt még megmarkolhattam volna a párnát, köddé vált. Azt még megértettem, hogy SunMi szeretne velem találkozni, elvégre jó barátok vagyunk HoSeok révén, de minek akar bemutatni a barátnőjének? Nem vagyok valami jó társaság mostanában. Éreztem, hogy életem legrosszabb estéjére kell felkészülnöm.

- Kész vagy már, Hyung? – ütögette meg a falapot HoSeok, amiért csak még inkább ideges lettem rá. – Ideje indulnunk, jó lenne még a lányok előtt odaérni a klubba.

- Nem megyek sehova, HoSeok. Hagyj békén – vetettem oda félvállról, és ebben a másodpercben vágódott be az ajtóm, s robbant be rajta a szobatársam.

- Elég volt, Min YoonGi! Nem nézem végig, ahogy tönkremész egy ostoba nő miatt, aki csak kihasznált! Eldobod magadtól a jót és még esélyt sem adsz, hogy ez ellen tegyél! Kapd össze magad, vagy leszedálva viszlek el a klubba! – Ezzel hozzám vágta az ágyam szélén pihenő zipzáras pulcsimat, és elrobogott a lakrészemből.

Be kellett látnom, hogy HoSeoknak meglehetősen igaza van. Bármennyire is tagadni akartam, jól látta a helyzetemet. Hetekig sírtam MinAh után, de nem volt értelme, mert nem tudtam visszaszerezni még egy bocsánatkérés múltán sem. Elhagyott, mert nem szeretett. Talán tényleg soha nem is szeretett igazán, és csak kihasznált. Ideje volt végre elengednem, de fogalmam sem volt róla, hogyan leszek képes rá. Túl nagy falatnak tűnt, hiszen ő volt az első igazi szerelem az életemben.

- Hyung?! Felöltöztél? Indulhatunk? – dörömbölt még egyszer HoSeok, mire felkaptam egy kényelmes farmert és a kikészített ingemet, majd a vállamra dobva a pulóveremet, előkecmeregtem a hálóból. - Végre – HoSeok elégedetten mérte végig az alakomat, aztán a fürdő felé biccentett. – Valamit azért kezdj a fejeddel is, nem szeretném, ha leégetnél SunMi barátnője előtt.

- Tsch.

Mélységesen egyet kellett értenem HoSeok kijelentésével, ugyanis borzalmas látványt nyújtottam, ahogy beléptem a fürdőbe. Picit megmostam az arcomat, felfrissítettem magam, majd miután tincsenként beállítottam a frizurámat, ismét HoSeok mellett álldogáltam. Aki már zsebre tett kézzel toporzékolt az előszobában, rám várva türelmetlenül és közben izgatott is volt, akár egy kisgyerek.

- Egyébként elárulod, hogy’ hívják? – kérdeztem, ahogy magamra applikáltam a cipőimet.

- Kit? – pislogott rám nagyokat.

- SunMi barátnőjét, ki mást!

- Majd bemutatkozik, mikor találkoztok! De induljunk már végre! El fogunk késni!

- Jó-jó! Kész vagyok!

HoSeok egy laza mozdulattal feltépte a kollégiumi szoba ajtaját és már rángatott is ki maga után, mielőtt még meggondolnám magam. Leintette az első útjába kerülő taxit, betuszkolt a járműbe, aztán ő is bepattant mellém. Megveregette a vállamat biztatásul, s valamiért kezdett némi idegesség elfogni a vakranditól. Nem vágytam semmiféle újabb kapcsolatra, de HoSeok hajthatatlan volt. Ahogy a szórakozó hely felé közeledtünk, mégis kezdett némi reménycsillag felülkerekedni a gyomromban az idegesség helyett.

HoSeok udvariasan rendezte a fuvardíjat, majd kiparancsolva a taxiból, megigazította homlokára simuló tincseit, majd ingének gallérját is végiglapogatta. Idegesnek látszott, mintha ez lenne az első találkája egy lánnyal, önkéntelenül elmosolyodtam. Én is picit belefúrtam ujjaimat a hajamba, aztán egy nagy levegőt kiengedve HoSeok mellé léptem. Az utcát fénnyel megtöltő lámpasor látképébe merültem.

- YoonGi-yah! – integetett felénk egy vékony alkatú, hosszú hajú és csillogó szemű lány, minek köszönhetően még szélesebben elvigyorodtam, és elkaptam a tekintetem a mesterséges fényről. – YoonGi-yah! – szólított ismét becenevemen, és sietve megiramodtam SunMi felé.

- SunMi – sóhajtottam magam elé.

- Annyira hiányoztál, YoonGi-yah! – karolt bele a nyakamba, hogy végre üdvözölhessen, mikor egymás elé léptünk. – Rég láttalak – pihegte a bőrömre, majd ahogy kibújt belőle, rám nézett. – Ugye már jobban vagy? – érdeklődött az állapotomról.

- Igen, SunMi. Sajnálom, hogy aggódnod kellett miattam. De ne csak nekem örülj ennyire. Elvégre nem én lennék az, aki miatt itt vagy – kacsintottam SunMire, aki a füle tövéig vörösödött a megjegyzésemtől.

- Tudom – motyogta zavarban, s ellépett tőlem. – HoSeok – szuszogta tündöklő szemekkel, ahogy derekára simult a barátom karja és szorosan átfonta testét.

Szinte ösztönösen elmosolyodtam, ahogy az előttem ölelkező gerlepárt figyeltem reményteljes szemekkel, mikor elém tárult egy félszeg mosoly és egy hozzá tartozó mélybarna tekintet. Elkaptam a pillantásomat HoSeokról és SunMiről, majd a mögöttük álldogáló Szépségre fordítottam a tekintetemet. A szívem is kihagyott egy ütemet, mikor összeakadtak lélektükreink. Azonnal tudni akartam, hogy mi járatban van itt ez a lány, s ha tartozik valakihez, vajon hajlandó lenne-e lemondani róla, hogy megigyon velem egy könnyű italt.

SunMi ellépett HoSeoktól, aztán egyszerre fordultak ahhoz a lányhoz. SunMi bizakodón rám nézett, aztán megint az ismeretlen lányra emelte szempárját. Megfogta a csuklóját, és lassan húzni kezdte. Felém. A szívem heves dübörgésbe kezdett a mellkasomban, nem értettem, mégis miért reagálok így egy ismeretlen lány közelségétől, akinek még a nevét sem tudtam.

- YoonGi-yah – fordult hozzám SunMi –, ő itt az én legjobb barátnőm, Lee HaeBin. Binnie, bemutatom neked Min YoonGit, akiről olyan sokat meséltem már neked.

Ezzel picit közelebb lökdöste hozzám a lányt, én pedig csodálattal telve vezettem rajta végig újra és újra a pillantásomat. Őzike lábaira érzékien simult a fekete harisnya, miniszoknyája finoman láttatni engedte formás fenekét, de mégis ízléses alakot kölcsönzött; s blúza is finoman emelte ki domborulatait, semmi kihívó nem volt az öltözékében, mégis magára vonta a figyelmet. HaeBin nőiesen meghajolt előttem, majd én is illően köszöntöttem, nehogy udvariatlannak tartson már az első találkozásunk alkalmával.

- Lee HaeBin, már sokat hallottam rólad – húzta parányi mosolyra vékony ajkait, mitől nagyot kellett nyelnem.

- Min YoonGi, és remélem, hogy nem csak rosszat mesélt neked rólam SunMi – nyújtottam felé kezemet, miután én is felegyenesedtem.

- Nem – szélesedett kissé a kicsiny görbület, s közben apró kézfejét tenyerembe csúsztatta.

- Örülök. Mehetünk? – mutattam a bejárat felé, mire HaeBin aprókat bólogatott válaszul.

* * *

Idegesen vártam az újabb találkozás napját, szerettem volna még több időt tölteni HaeBinnel, de az iskoláink kevés szabadidőt engedtek mindkettőnknek. Sajnos a klubban nem tudtam túl sokat beszélgetni vele, alig volt lehetőségünk váltani néhány szót, a hangos zene ezt megakadályozta. De ahogy táncolt velem. Érzékien. Ártatlanul, mégis vágyat ébresztve tagjaimban. A vakrandink után elfogadta az újabb meghívást, aminek HoSeok és SunMi egyaránt lelkesedett. Az első kettesben töltött délutánnak néztünk elébe. A barátaink nélkül.

Mivel egy könnyű sétát terveztem, nem vittem túlzásba az öltözékemet, s bíztam benne, hogy HaeBin is hasonlóképp cselekedett. A telefonban megadtam neki a címet, ha már nem hagyta, hogy érte menjek, így már csak meg kellett várnom, hogy odaérjen a kikötőbe. A nyakamban lógó fényképezőgépet babráltam, amikor egy lágy szellő édes illatot hozott magával és megcirógatta az orromat. Elmosolyodtam. Rögvest tudtam, hogy ez az aromafelleg kihez tartozik.

- Szia HaeBin – néztem fel a gépről, s egy ragyogó mosollyal találtam magam szemben.

- Szia, YoonGi. Binnie. Szeretem, ha a barátaim Binnie-nek szólítanak – simított egy szőke tincset a füle mögé, ami felkötött copfjából csúszott ki.

- Enyém a megtiszteltetés. Binnie – dobbant meg a szívem a mellkasomban, ahogy ajkait mustráltam. – Ugye nem baj, ha itt sétálunk? – kérdeztem halkan.

- Nem. Miért? – kuncogta kíváncsian. – Talán mást terveztél? – rebegtette hosszú pilláit.

- Nem. Csak tudod. Szóval a ruhád. – Lassan végignéztem HaeBin karcsú alakján, akár egy magazin címlapján is megállta volna a helyét ezzel a külsővel. – Nem szeretném, ha tönkre menne.

- Ugyan! – legyintett egyet könnyelműen egy halk nevetéssel egybekötve. – Szeretem ezt a göncöt és nagyon is jó az ilyesfajta a sétákhoz – billegett kislányosan a fekete ruhájában. – A cipőm talpa lapos, nem lesz semmi baj. Szóval? Merre lesz a menet? – biccentette oldalra a fejét.

- Arra – mutattam a stég végéhez, ahol a mutatósabbnál mutatósabb jachtok sorakoztak.

- Szuper! Elkérhetem?

HaeBin lekapta a nyakamból a fényképezőgépet, állított rajta párat, aztán már kattogtatta is tovább a képeket. Megállás nélkül fotózott, olykor lecövekelt egy kicsit, hogy még élesebb képet készítsen, miközben édesen mosolygott a tájra. Automatikusan emeltem fel a karomat, hogy vállára tehessem az újabb fényképnél, mire egy pillanatra összerezzent.

Mikor leengedte a műszert, kis ideig még a tájat bámulta, majd lassan felém fordult. Éreztem magamon, ahogy vizslatja az arcomat, rágódik néhány kérdésen, amit nem mer feltenni, aztán megint a távolba réved barna szempárjával. Már nem is zavart, hogy a karom továbbra is a vállán pihentetem, s úgy látszott, őt sem zavarja túlzottan.

- Igazán szép hely – szólalt meg a látképbe merülve. – Köszönöm, hogy megmutattad – fordult felém arcával, ajkain halvány görbület pihent.

- Köszönöm, hogy megoszthattam veled – feleltem könnyedén, mintha csak a legjobb barátommal társalognék. – Megnézhetem a képeket? – mutattam a fényképező gépre, mire hirtelen felkapta a műszert és átnyújtotta.

- Persze, ne haragudj, YoonGi! – mentegetőzött mosolyogva, akaratlanul viszonoztam a kedvességét.

Ahogy elvettem a gépet a kezéből, az ujjaink egy lélegzetvételnyi pillanatra összesimultak. Mintha áram száguldott volna végig a testemen abban a másodpercben. Elkaptam a kezemet, az arcomat elöntötte a vörösség, nem tudtam, miként kellene tovább cselekednem. Noha, fejben mindent megterveztem az előző este, most mégsem tudtam felidézni egyetlen gondolatot sem, hogyan legyen tovább.

- Van kedved megenni egy sütit velem? – szakított ki mélázásomból csilingelő hangja.

- Van! – vágtam rá hezitálás nélkül, HaeBin felkuncogott.

- Mint jó barátok – biccentett egy aprót, bennem megannyi kérdést felvetve.

- Barátok? – kérdeztem vissza kétkedőn.

- Igen. Tudod, SunMi mesélte, hogy nehéz időszakon mész keresztül, és nem szeretném, ha azt éreznéd, hogy esetleg túl gyors a tempó – mondta némiképp zavarodottan. – Mindig jól jön egy barát, nem igaz? – húzta szélesebb mosolyra a száját.

- Igaz – sóhajtottam fel, s csak most vettem észre igazán, hogy HaeBin mennyire különleges lány, olyan, akihez hasonlóval még soha nem találkoztam.

A sütizés után természetesen felajánlottam, hogy hazakísérem HaeBint, ha már velem töltötte a délutánját, ez volt a legkevesebb, amivel meghálálhatom a törődését. Az egész múltat kibeszélgettük a nassolnivaló mellett; HaeBin rengeteget mesélt a gyerekkoráról, de a kapcsolatait nem említette egyetlen mondat erejéig sem. Míg én kiöntöttem neki a szívemet MinAh-t illetően, addig ő türelmesen végighallgatott, akár egy jó barát tenné. Talán erre volt igazán szükségem. Hiába mondtam el HoSeoknak mindent a szakítás után, hónapokkal később mégis más volt erről beszélni.

A hazaút viszonylag rövidre sikeredett, talán azért, mert akkor is folyton beszélgettünk, szinte nem volt olyan téma, amit hanyagolnunk kellett volna, így be nem állt a szám egész út alatt. HaeBin is megosztott velem néhány emléket, míg végül nehezen ugyan, de bevallotta, hogy neki is volt egy fájdalmas időszaka a volt barátját illetően. Tudtam, elérkezett az idő, hogy én is felajánljam HaeBin számára a barátságomat.

- Megjöttünk – állt meg egy társasház előtt, hirtelen elfogott a szomorúság. – Köszönöm, hogy hazakísértél, YoonGi – fordult velem szembe, ajkain lágy, felfelé ívelő görbület pihent.

- Szívesen tettem, Binnie – viszonoztam a mosolyát.

- Tényleg jól éreztem magam ma – bólogatott hevesen. – Jó volt picit kiszakadni a szürkeségből.

- Ha gondolod, megismételhetjük valamikor – javasoltam. – Elvégre, a barátok össze szoktak járni.

- Igen. – HaeBin korábbi mosolya alább hagyott, már nem láttam azt a ragyogást benne.

- Már csak egy dolgot nem tudok – vakartam meg zavarodottan a tarkómat, HaeBin kíváncsian rebegtette a pilláit.

- Mit? Mit nem tudsz, YoonGi? – kérdezte.

- Nem tudom, hogy’ fogok elaludni a mosolyod nélkül – engedtem le a kezemet, miután kibukott belőlem a gondolatom.

- Ezen könnyen segíthetünk! – nevetett fel édesen. – Kérem a telefonodat! – nyúlt felém, mire észbe kapva átadtam neki a készüléket, ahogy feloldottam a zárat. – Így! – felemelte a telefonomat, elmosolyodott, majd visszanyomta a kezembe az elektromos kütyüt. – Talán ez majd segíteni fog.

- Micsoda?

A kicsiny kijelzőre néztem, ahol HaeBin mosolygott rám vissza. Képes volt magáról egy képet készíteni azért, amit mondtam? Komolyan? Döbbenten álltam a helyzet előtt, és még mélyebbe zuhantam, ahogy megéreztem HaeBin puha ajkait az arcomon landolni.

- Jó éjszakát, YoonGi! – integetett egy gyorsat, majd el is tűnt az ajtó mögött.

- Neked is – pihegtem magam elé, ahogy becsukódott a falap, majd lelépkedve a lépcsőn, hazaindultam.

A kollégiumi szobába érve előhúztam a telefonomat, és ösztönösen kattintottam a fényképre, amit HaeBin csinált. A pamlagra zuhantam ámulatomban, s csak néztem azt a csillogó görbületet, ami rajzolt ajkain üldögélt. A szívem heves dübörgésbe kezdett, és keresni kezdtem a kapcsolatok között HaeBin telefonszámát. Mivel barátokként kölcsönösen telefonszámot cseréltünk, így könnyű dolgom volt. Tárcsáztam, s nem sokkal később egy édes hang köszöntött viszont.

- Szia, YoonGi – dobbant meg a szívem a bordáim között.

- Nem ébresztettelek fel? – szóltam bele.

- Nem. Még nem aludtam. És te? Hazaértél már?

- Az előbb, de nem igazán tudok elaludni. – S ebben a másodpercben pattantam fel, hogy visszamenjek HaeBinhez, egyszerűen látnom kellett.

- YoonGi? – faggatott. – Hallasz? Itt vagy még?

- Persze! Csak ne tedd le, jó? – kértem két zihálás között.

- Történt valami, YoonGi? – aggodalmaskodott.

- Nem semmi. Csak ne tedd le a telefont, oké? Maradj. Maradj vonalban! – kérleltem.

- Jó – kuncogta.

Szerencsére alig tíz percnyire lakunk egymástól, így hamarabb odaértem, mint azt reméltem. Fújtattam még kicsit, aztán vettem még egy nagy levegőt és a sokadik kérdésre beleszóltam a telefonba. HaeBin megilletődött.

- Nincs túl késő még egy mosolyhoz?

- Hogyan? Milyen mosolyhoz?

- Binnie?

- Igen?

- Kijönnél? – rettegtem feltenni a kérdést, de látnom kellett még egyszer.

- Persze. Mindjárt megyek.

HaeBin egyetlen szál lenge köntösben jelent meg, azonnal megszabadultam a pulóveremtől és a hátára terítettem, nehogy megfázzon. Nem akartam, hogy miattam megfázzon, így alaposan bebugyoláltam az anyag alá. Még mindig csak mosolygott rám.

- Baj van, YoonGi? – suttogta halkan.

- Túlságosan igénylem a közelséged, Binnie. – Ezzel tenyeremet tarkójára csúsztattam és lassan ajkaimra húztam. – Szeretném, ha nem csak egyszerű barátok lennénk, Binnie – sóhajtottam bársonyos ajakpárjára, majd félszegen összeérintettem őket. – Légy egy kicsit több. Sokkal több. – HaeBin lágyan visszacsókolt, és többé már nem akartam őt elengedni egyetlen másodpercre sem.

Szükségem volt rá, többként mint egy egyszerű barát. Tudtam, HaeBin pontosan az a lány, akire vártam, vágytam. Mióta MinAh kitette a lábát az életemből, semmi másra nem vágytam, csak egy megértő társra, aki képes akár barátként mellettem lenni, s közben mégis társamul szegődik. Elvarázsolt a mosolya, amibe az első találkozásunkkor beleszerettem...