Count on me

Bruno Mars - Count on me

Alig láttam ki a tennivalók közül, amikor megszólalt az ajtócsengő. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a tűzhelyen lévő félkész ennivalót hagyjam ott, míg annyira megfeledkezem róla, hogy ehetetlenné ég. Vagy inkább a szobájában játszó ötéves kislányom szólongatásaira ugorjak, vagy tegyek rendet, mert egész héten úszott a lakás a munkám és a túlóráim miatt. Vagy a legjobb az lenne, ha kinyitnám végre az ajtót, a kint ácsorgó pedig ezzel bebocsátást nyerhetne a szerény otthonomba.

- Yeonnie-yah? Itthon vagy? – kopogtatta meg a falapot némi aggodalommal a hangjában.

- Eomma?! Jin Oppa az? Eomma? Eomma! – rohant ki a szobájából EunJin, egyenesen a bejárati ajtóhoz. – Hallottam Jin Oppa hangját! Eomma!

- Várj egy kicsit EunJin-ah! – törölgettem meg sietve a kezeimet, hogy tényleg az ajtóhoz iparkodjak, mielőtt még EunJin beletöri a kulcsot a zárba és aztán hívhatok egy lakatost is.

- Jin Oppa! – ujjongott a lányom örömében.

- Egy pillanat! – Szabályosan a térelválasztóra estem, ahogy megbotlottam az út közepén hagyott játékokban, immáron legalább negyedszerre, majd végre nagy nehezen sikerült is elfordítanom a kulcsot a zárban. – SeokJin – szusszantottam fel megkönnyebbülten, ahogy megpillantottam a küszöbön ácsingózó barátunkat. – Gyere csak! És ne haragudj a rendetlenségért, még nem volt időm összepakolni! – mentegetőztem és kapkodtam fel az elhagyott holmikat, miután betessékeltem SeokJint a kicsiny előtérbe.

- Ugyan már, Yeonnie – sóhajtotta egy mosollyal egybekötve, aztán egy EunJinnek adott puszi után magához ölelt. – Inkább azt mondd meg, hogy miben tudok segíteni – duruzsolta megértőn.

- Nem képzeled, hogy befoglak takarítani, amint beteszed ide a lábad?! – háborodtam fel kissé, hiába is volt SeokJinnek teljes mértékben igaza.

SeokJin valahányszor átugrott látogatóba, annyiszor állt be akár a konyhába ebédet főzni, vagy éppen a nappaliban heverésző porszívó után kapott és feltakarított kicsit. Akár pedig EunJinnel rakták rendbe a szobáját. Eleinte nem is értettem, hogy miért viselkedik így, hiszen SeokJin nem volt más, mint az idős Kim bácsi legfiatalabb unokája, akit a lakbérért küldött át minden hónapban.

Ám az egyik alkalommal SeokJin nem sietett annyira, így két percnél tovább időzött a bérelt lakásban, aminek köszönhetően EunJin rögvest kapott a lehetőségen és játékra invitálta. A kezdeti öt perces beugrások fél órásakra nőttek hetente, aztán a heti alkalmak három napra sűrűsödtek, végül a fél órás alkalmak a végletekig nyúltak. Volt, hogy az éjszaka kellős közepén indult haza, mert addigra látta úgy, hogy végre én is lepihenek.

SeokJinben hatalmas támaszra és nagyon jó barátra leltem. Miután EunJin apja a várandósságot hallva kilépett az életemből, vidéki szülők révén és testvér nélkül bonyolultnak tűnt belekezdeni az anyaságba. Ami persze eleinte számomra kín és gyötrődés volt, minden éjjel úgy sírtam magam álomba, csak éljem túl a következő napot és a kislányom soha ne szenvedjen hiányt semmiben sem.

Végül egy szép délutáni napon megtört az átok, amit az életemben éreztem, egy házsártos gondnok helyett SeokJin ácsingózott az ajtóban, a lakbérért. Mintha csak egy angyal érkezett volna az életembe általa, aki megannyi tehertől megszabadít, még ha csak néhány pillanatra is teszi ezt.

- Mit hoztál nekem Jin Oppa? – kutatgatott megállás nélkül SeokJin zsebeiben, én pedig alig bírtam visszafogni EunJint, a vacsorát is az utolsó pillanatban kapcsoltam le, mielőtt szenesre ég.

- Hé, Park EunJin! Elég lesz! – szóltam rá a sokadik kotorászás után. – Tudod, hogy udvariatlanság, és SeokJint nem kérheted mindig, hogy hozzon neked valamit.

- Hagyd csak, Yeonnie – nevetett fel halkan. – Az a helyzet kisasszony - guggolt le EunJinnel szemben -, hogy ma tényleg nem hoztam neked semmilyen játékot.

- Aigo, Jin Oppa – keseredett el EunJin, ahogy tudatosultak benne SeokJin szavai. – De miért nem?

- Azért, mert arra gondoltam, hogy ma inkább sütünk neked valamit az anyukáddal! – pillantott fel rám halvány görbülettel az ajkain. – Persze csak akkor, ha megengedi. – SeokJin lassan felemelkedett, elvette a kezeit EunJin vállairól és szembe fordult velem.

- Igazából süthetünk, de nincs sok hozzávaló itthon. Mire gondoltál? – biccentettem oldalra a fejemet, kíváncsian vártam SeokJin további ötleteit.

- Emiatt nem kell aggódnod, Yeonnie-yah! – Ezzel vágott egy hátraarcot és az előtérbe robogott. – Mielőtt felugrottam hozzátok, bementem a közeli boltba. Bevásároltam nektek.

Ebben a másodpercben koppant két méretes csomag a kicsiny étkező asztalon, rajtam pedig hatalmas döbbenet lett úrrá. Szinte tátott szájjal bámultam, ahogy SeokJin kipakolja a pakkokat, sorban előkerülnek a finomságok és néhány alapanyag is helyet foglal mellettük. Ám a második tasak aljáról előkerült egy nagyobb és egy kisebb doboz is.

SeokJin picit reszkető kezekkel fordult EunJin felé, aki már a széken térdepelve fürkészte az édesség- és gyümölcshalmot, amivel roskadásig pakolta az asztalt SeokJin. A háta mögé léptem és végignéztem a két csomag tartalmát. Megannyi déli gyümölcs sorakozott egymás mellett, alattuk különböző ízű és méretű csokoládék és bonbon veszekedtek a helyükért, nem beszélve a maradék tartós élelmiszerről, amivel egy kitörő háborút is majdnem át lehetett vészelni.

- SeokJin? – hebegtem a nevét teljes döbbenetben úszva, képtelen voltam felfogni, amit látok. – Ez egy vagyonba került – formáltam alig hallhatóan, és már azon kezdtem töprengeni, miként tudom majd ezt visszafizetni SeokJinnek.

- Nem az – mosolyogta, majd ismét EunJinnek szánta teljes figyelmét. – Parancsolj, Napsugaram, ez a tiéd! – A nagyobb dobozt két puszi között átnyújtotta a kislányomnak, aki csillogó szemekkel pillantott rám.

- Nézd, Eomma! Ez az a baba! Amit láttam a kirakatban a múlt héten! Eomma! – örvendezett megállás nélkül, majdnem kiugrott a bőréből örömében.

- Beszélhetnék veled, SeokJin?

Nem akartam elvenni a kislányom pillanatnyi boldogságát, így a babával együtt a szobájába küldtem, hogy ott foglalja el magát, amíg én néhány szót váltok SeokJinnel. Egyre nagyobb lett a zűrzavar a fejemben, amivel már nem tudtam mit kezdeni. Elkényeztette a lányomat, engem elhalmozott mindig mindennel, bármit, amit csak hiányoltam a lakásban, másnap legkésőbb előteremtette. Mintha felelősséggel tartozna értünk.

- Baj van, Yeonnie? – SeokJin teljesen fölém magasodott, képes lettem volna elveszni a karjaiban.

- Mit akar ez jelenteni, SeokJin? – fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. – Minden alkalommal, mikor átjössz, hozol valamit EunJinnek, a hűtőnket teletöltöd, és néha még engem is meglepsz valamivel. Miért? – értetlenkedtem némileg összezavarodva.

- Olyan nagy baj, Yeoonie? – csüggedt le szavaimtól.

- Csak nem értem, miért viselkedsz így, SeokJin.

- A barátok segítenek egymásnak, ahol tudnak – vágta rá sietve.

- Igen, SeokJin, a barátok. De a barátok nem ugornak át minden nap órákra, nem hoznak állandó jelleggel valami meglepetést a barátjuk gyerekének és a hűtőjüket se pakolják tele. Ez nem egy barát kötelessége, hanem~ - Hirtelen elhallgattam eszmefuttatásom közepette, mire SeokJin tekintetébe megannyi kérdés szökött. - Ezt nem egy barátnak kell megtennie, hanem~

- Hanem, Yeonnie? Mire gondolsz? Mit szeretnél mondani, Yeonnie? – lépett hozzám közelebb, állam vállát súrolta.

- Mi van a másik dobozban? – pillantottam az étkező asztalra, ahol mozdulatlanul hevert a kisebb dobozka.

- Abban? – mutatott rá SeokJin, mire bólintottam egyet válaszul. – Ajándék. Neked.

- Megnézhetem?

- HyoYeon?! – kapott utánam, de már késve, mert addigra felmarkoltam a dobozkát az asztalról és gondolkodás nélkül kinyitottam.

- SeokJin – motyogtam a bársonydoboz rejtelmét mustrálva.

- Kérlek, engedd, hogy elmagyarázzam. – Hozzám lépve magával szembe fordított.

- SeokJin, ezen nincs mit elmagyarázni, mert én is látom.

- HyoYeon, kérlek – sóhajtotta.

- Az ég szerelmére, SeokJin! – nevettem fel keserűen. – Barátok vagyunk. Te egy nagyon helyes és kedves srác vagy, minden lány álma, csak.

- Csak nem épp a tiéd – suttogta, belém fojtva a további szavakat.

- SeokJin. – Letettem az ékszeres dobozt az asztalra és megfogtam mindkét kezét. – SeokJin, mi soha nem lehetünk egy pár, ezt tudnod kell.

- Miért is ne lehetnénk azok? – döntötte oldalra a fejét.

- SeokJin, harmincéves elmúltam és van egy ötéves lányom – kezdtem bele ismét, de SeokJin elhallgattatott hamar.

- Ez még mindig nem kifogás, HyoYeon. Egy percig se hidd azt, hogy a korod bármikor is árulkodó lenne, ahogyan a kislányod is tündéri gyermek. A legcsodásabb teremtés, akivel találkoztam.

- SeokJin – sóhajtottam fel.

- Tudom, hogy nem így kellett volna ezzel előhozakodnom, Yeonnie, de nem akartam tovább várni és semmittevően nézni, ahogy küszködsz a mindennapokban, megpróbálva mindent megadni EunJinnek.

- EunJinnel jól megvoltunk mindig is ketten.

- Erről már őt is megkérdezted? – súgta halkan. – Beszélgettél már a lányoddal az érzéseiről?

- EunJin még csak öt éves – mormoltam. – Mit tudhat az érzéseiről?

- Többet, mint elárul, és mint azt te észreveszed. Yeonnie, a lányodnak családra van szüksége. Egy apára, egy szuperhősre, aki megmenti őt. Egy hősre, aki az édesanyját is védelmezi minden pillanatban.

- SeokJin – dünnyögtem a könnyeimmel küszködve. - Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.

- Miért nem az? Szereted a lányodat, én is szeretem EunJint, ahogyan ő is ragaszkodik hozzám. Akkor hol a hiba?

- Ott, SeokJin, hogy egymást is szeretnünk kell hozzá – néztem fel rá homályos szemekkel.

- Azt hittem, hogy ez nem lehet kérdés közöttünk.

- Hah? – nyeltem egy nagyot meglepetten. – SeokJin, neked a korodbéli lányok mellett van a helyed. Nem egy harminckét éves felnőtt nő mellett, akinek gyereke van. Neked még élned kell az életed, habzsolnod két kanállal, fiatal fruskák után futni és szórakozni velük.

- Mi van, ha én épp nem erre vágyom? – Közelebb lépett hozzám, álla horzsolta fejbúbomat. - Mi van, ha nekem nem egy fruska kell? Hanem egy nő. Egy olyan, mint te.

- Fiatal vagy még nagyon, SeokJin – mormoltam keserédesen.

Bármennyire is fájt bevallanom SeokJinnek az igazat, muszáj volt tudatnom vele. Hiába is álmodoztam arról, hogy mi egy boldog kis család leszünk idővel, a tükörbe nézve valamennyiszer sikerült meggyőznöm magam az ellenkezőjéről. SeokJin és köztem nem lehet sohasem több egy mély barátságnál. Ezzel a tudattal keltem és feküdtem minden nap, mióta csak felbukkant az életemben és felborított benne mindent. A szó legszebb és legjobb értelmében.

SeokJin szuszogásába beleremegett mindenem. Szívem szerint a nyakába ugrottam volna a gyűrűt látva, és soha nem engedtem volna többé ki a karjaimból, de nem lehettem annyira felelőtlen, hogy magamhoz láncolok egy fiatal férfit, aki előtt még ott állt a nagybetűs Élet. Nem tehettem tönkre az életét és nem áldozhattam fel a fiatalságát. Nem akartam önző lenni, hiszen SeokJinnek csak hálával tartozhattam mindig is.

- Figyelj rám jól, Park HyoYeon! – Mindkét keze közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett. – Figyelj rám jól, mert többször nem akarom ezt elmondani neked.

- SeokJin – mormoltam a tenyerei alatt, mire elcsitított.

- Figyelsz jól? – kérdezte ellenkezést nem tűrőn, így bólintottam. – Helyes. – Mély levegőt vett, majd lehunyta egy pillanatra a szemeit, s újra rám emelve lélektükreit, beszélni kezdett. – Mikor Halabeoji átküldött hozzád a lakbérért, és ajtót nyitottál a karjaidban EunJinnel, valami megmozdult bennem. Valami, amit korábban nem ismertem. Egy érzés, amire szükségem volt. Ahogy ott álltál és puszilgattad a lányodat két sírógörcse között, elhittem, hogy még lehetek fontos az életedben. Láttam a tekintetedben, hogy elveszett vagy és kell valaki, aki ha csak egy kis időre is, de megment a kötelességeid alól. Aki ha kell, helyetted képes megtenni mindent, hogy a lányod boldog legyen.

- SeokJin – szipogtam könnyeim közepette.

- Cssh – nyomott egy puszit az orrhegyemre, majd folytatta is tovább. – Nem Halabeoji kért meg a második alkalommal már, hogy újra én szedjem be a lakbért, hanem mert én magam akartalak látni. Meglátogatni, tudni, hogy jól vagytok mindketten, hogy nincs-e szükségetek valamire. Idővel pedig Halabeoji számára is megszokottá vált, hogy ebben a háztömbben én szedem be a pénzt. Az pedig külön öröm volt, mikor itt marasztaltál egy teára, EunJin pedig behívott játszani.

- SeokJin. – Képtelen voltam a nevén kívül bármit is reagálni, olyannyira letaglózott a mondanivalója.

- Beléd szerettem, és csak reménykedni tudok abban, hogy egyszer majd te is hasonlóképpen fogsz érezni irántam. Ha kell, életem végéig várok, míg igent mondasz, de HyoYeon, kérlek, ne taszíts most el magadtól. Mindkettőtöknek szüksége van végre arra a támaszra, amit megérdemeltek. EunJinnek apára, neked pedig egy társra. Engedd, hogy a társad legyek, és EunJin is idővel apaként tekintsen rám. Engedd, hogy szeresselek, HyoYeon.

- Félek – bukott ki belőlem könnyeim közepette. – Annyira félek, SeokJin. Nem akarok rettegésben élni, hogy mikor fogsz elhagyni engem. Minket. Mikor kell majd EunJinnek apa nélkül felébrednie, és én mikor találom majd üresen az ágyat, mert kisétáltál az életünkből.

- Soha.

- Hah? – hunytam le a szemeimet, hogy leplezzem a sós nedvességet. - Hogyan?

- Soha nem fogod megélni azt a napot, ha rajtam múlik. Számíthatsz rám. Barátként, társként, apaként. Hősként. Hallod?

- SeokJin.

- Szeretlek, Park HyoYeon, és soha nem foglak bántani. Többé már nem kell félned, mert itt leszek neked. Nektek. Mindkettőtöknek, míg szükségetek lesz rám. Szeretlek, Park HyoYeon. Teljes szívemből. Ahogyan EunJinért is vér szerinti lányomként rajongok. Levettetek a lábamról – húzta halvány-lágy mosolyra ajkait.

Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet. SeokJin vallomása lehengerelt. Annyira elvarázsolt minden szava, hogy csak zokogni voltam képes. Kellett volna valamit reagálnom a hosszú monológjára, de nem tudtam, mégis mit vár cserébe. Hosszú idő óta először tanácstalannak éreztem magam egy férfival szemben. Az évek során megtanultam kezelni őket, ahogyan bánni velük, viszont SeokJin más volt, mint azok, akiket az utamba sodort az élet.

SeokJin mindamellett, hogy fiatalabb volt nálam, soha nem éreztette velem a korkülönbséget. Felnőtt a feladathoz, annak ellenére, hogy soha nem kértem tőle. Sokszor vigyázott EunJinre, amíg nekem el kellett intéznem valamit, vagy csak játszott vele, hogy nyugodtan összepakolhassam a lakást.

Miután nagy nehézségek árán sikerült abbahagynom a pityergést, újra megfogtam a bársonydobozt és kivettem belőle a tündöklő ékszert. Már húztam volna a megfelelő ujjra, amikor SeokJin rögvest megállított.

- Nem gondolod, hogy ez az egy dolog az én tisztem lenne? – mosolyogta.

- Csak akkor, ha illően megkérsz – viszonoztam a mosolyát.

- Az előbbi színészi monológgal felérő beszédem nem tűnt elég illő lánykérésnek? – karolta át derekamat és még közelebb vont testéhez.

- Annak kellett volna tekintenem? – incselkedtem játékosan.

- Mi más lett volna? – kacagott fel boldogan, majd egy újabb homlokra adott puszi után elvette a karját derekamról, kihámozta az ujjaim közül az ékszert és féltérdre ereszkedett előttem.

- Jin Oppa? Mit csinálsz? – termett mellettünk EunJin, kíváncsi-hatalmas szemekkel. – Mit csinálsz a mamival? – nézett egyszer rám, egyszer pedig a SeokJin ujjai között szorongatott gyűrűre.

- EunJin-ah – ültette bal térdére őt. – Mit szólnál hozzá, hogy ha kicsit többet lennék itt veletek? Veled és a mamival?

- Úgy, mint egy bátyus? – pislogott nagyokat.

- Mondjuk annál egy kicsit több. Na, neked tetszik az ötlet? – nyomott egy cuppanós puszit az arcára.

- Velem fogsz aludni? – vigyorgott szélesen.

- Olykor az is lehet, de ha nem baj, akkor néha a mami mellett is aludnék.

- Együtt hárman a mami ágyában? – kérlelt ragyogó szembogaraival.

- Ahhoz még a maminak válaszolnia kell nekem egy kérdésre. Egy nagyon fontos kérdésre.

- Eomma! – ugrott le SeokJin lábáról, és megragadta a csuklómat, lejjebb húzott magához. – Eomma, jól kell válaszolnod Jin Oppa kérdésére, mert akkor nem tud nálunk aludni!

- Rendben, EunJin – simogattam meg fejbúbját, majd visszaterelgettem EunJint a szobájába és SeokJinre vezettem pillantásomat, aki még mindig térdre ereszkedve állt előttem.

- Mivel nagyon szeretted volna felhúzni ezt a gyűrűt, így egyértelműen a tudtomra hoztad, hogy boldoggá kell, tegyelek. Vigyáznom kell rád és EunJinre. Teljesítenem kell minden kívánságodat, ahogyan a hercegnőknek szokták a lovagok, és valósággá kell teremtenem a tündérmesédet. Jól gondolom?

SeokJin reménnyel telve emelkedett fel hozzám, majd megkeresve bal kezemet, az ujjamra húzta a csillogó karikaékszert. A kék kövecske tündökölt a foglalatban, ahogy a lámpafény megvilágította, és csakugyan egy tündérmesében kezdtem érezni magam. Kicsit lábujjhegyre emelkedtem, de sokáig nem kellett ebben a pózban állnom, mert SeokJin szorosan átfonta a karjaival derekamat és magához ölelt.

Lágy, szerelemmel teli csókkal pecsételte meg vallomását és a lánykérését, amit ellenkezés nélkül, készséggel viszonoztam. Szinte már belefeledkeztem a gyengédségbe, ami ajkaiból áradt, de - sajnos - hamar kizökkentett belőle EunJin vékony hangja.

- Most akkor már nem is csináljátok meg azt a sütit, amit ígértél Jin Oppa? – kérdezte.

- Appa – guggolt le hozzá – És igen. Mindjárt neki is látunk annak a finom sütinek.

- Szeretlek Appa – bújt bele EunJin SeokJin nyakába, engem pedig újfent fojtogatni kezdtek az érzéseim.

- Mindennél jobban szeretlek, Napsugaram - szorította magához a törékeny testet.

EunJin kérdés nélkül elfogadta a tényt, miszerint mostantól SeokJin az életünk részévé válik teljes mértékig, és betölti azt az űrt, ami régóta erre vár EunJin és az én szívemben. Soha többé nem leszünk magányosak, mert itt lesz nekünk. Végre valóra válhat a régóta dédelgetett álmom. Anya és feleség lehetek a Tökéletes Férfi oldalán...