Serendipity

JiMin - Serendipity

- Csodás vagy, HyoJin-ah – zihálta nyakamba egy mély nyögéssel egybekötve.

- JiMin – pihegtem nevét aléltan, s miután forró, izzadt testével legördült rólam, szinte azonnal fázni kezdtem, így magamra rántottam a következő mozdulatommal a vékony paplant, úgy lihegtem tovább.

JiMin még fújtatott néhányat mellettem, majd hosszú ujjait zilált tincsei közé fúrta és felrázta őket. Teljes ámulatban úszva figyeltem a mozdulatait: ahogy megzabolázza szürke fürtjeit, ahogy emelkedik és süllyed fedetlen mellkasa, miközben végiggördül rajta egy-egy kósza izzadtságcsepp, s ahogy felegyenesedik mellettem az ágyban. Az első együtt töltött, fékevesztett éjszakánk után. Soha nem voltam még ennél boldogabb.

Mióta csak találkoztam vele a könyvesboltban, amikor ugyanazért a vaskos olvasmányért nyúltunk, azóta arról álmodoztam, mikor érezhetem végre puha és telt ajkait az enyémekre simulni. A másodperc tört része alatt rántott magába, és nem hagyott többé szabadulni a varázsától. Soha nem hittem, hogy valaha is egy beszélgetésnél tovább is jutunk, de a negyedik elfogyasztott kávénk után reménykedni kezdtem.

Minden pénteket úgy vártam, mintha az lenne életem utolsó napja, s mikor este búcsúznom kellett tőle, mintha a kivégzésemre készítettek volna fel. Még az elválás szimpla gondolata is fájdalommal töltött el, nemhogy el is érkezzen az óra, mikor távoznom kell a kávézóból.

De tegnap este végre először nem kellett elköszönnöm tőle, miután elkortyolgattuk a lassan hűlő íztelen koffeint. Mégis minden alkalommal édesnek éreztem, valahányszor hörpintettem egyet, mert ahogy belefeledkeztem a mélybarna óceánjába, annyiszor kaptam egy falatot a mennyországból.

Amikor megfogta a kezemet és elindultunk a lakása irányába, a gyomrom összeszorult, a szívem hevesen dübörgött a mellkasomban, a térdeim pedig megállás nélkül remegtek, minden egyes lépésemkor. A karja gyengéden fonta át a derekamat, válla olykor a vállamhoz ért, hangja édes dallamként csilingelt a fülemben.

- Ideje elköszönnünk, HyoJin – szakított ki mély hangja merengésemből, hirtelen kaptam a fejemet JiMinre.

- Oh. Én azt hittem~ – hebegtem döbbenten.

- Ne haragudj. Sajnálom, nem volt helyes, amit tettem – sütötte le szemeit sajnálkozóan. – Annyira gyönyörű voltál ma este, hogy nem bírtam ellenállni neked. Nem lett volna szabad megtennem, de képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Ne haragudj, HyoJin-ah – sóhajtott.

Annyira meglepett JiMin bocsánatkérése, hogy elsőre nem is tudtam, miként kellene reagálnom rá. Legyek boldog, amiért csak egyetlen éjszakára kellettem neki és nem kell, hogy elköteleződjünk egymás felé? Vagy inkább törjek össze legbelül, hogy nem voltam más az életében, csak egy strigula? Egyetlen kézfogással elintézünk mindent és többé már köszönni sem fogunk egymásnak, kivéve akkor, mikor egymás útjába sodor az élet, és akár újfent az ágyban kötünk ki?

- JiMin. Én – motyogtam könnyeimet megállás nélkül nyelve, s közben elegendő erőt véve, hogy ne hallja a remegést a hangomban.

- Nem lett volna szabad hagynod, hogy felhívjalak magamhoz – dünnyögte maga elé.

- Oh – megakadt a következő lélegzetvételem, ahogy utolsó szava elhagyta a száját. – Szóval az én hibám lenne, hogy itt kötöttünk ki? Erre szeretnél célozni? – felültem az ágyon, a vékony matériát gondosan magam köré csavartam, nehogy bármi is kikandikáljon alóla. – Talán faképnél kellett volna hagynom, nehogy hibát kövess el? – Szúrós szemekkel meredtem JiMinre, de a hátán kívül nem igazán akart mutatni magából többet. – Hm? Engem okolsz azért, mert letámadtál?

- HyoJin-ah – pihegte keserűen.

- Te csak ne becézgess engem, Park JiMin! – förmedtem rá bosszúsan, hogy ezzel is észhez téríthessem. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy ami az imént történt velünk, az neked semmit nem jelent! Nem akarom elhinni, hogy amiket a fülembe suttogtál, azok egytől egyig üres szavak lennének! Nem lehettem ekkora barom!

Felpattantam az ágyról, sietve összekapkodtam a cuccaimat, amiket a szenvedélyünknek köszönhetően szanaszét dobáltunk a lakás teljes területén, de mikor a melltartómat vettem fel az éjjeli szekrényről, a félhomályban egy ott pihenő fényképbe botlottam a pillantásommal. Remegő kézzel emeltem fel az aranykeretet, majd másik kezemet a számhoz emeltem, fojtogatni kezdett a sírás.

- Ji. Min – küszködtem nevét pityergőn. – Te? Neked? JiMin? Hogyan? JiMin?! – elfogott a sírás, nem tudtam már leplezni tovább a fájdalmamat. – JIMIN?! – kiáltottam nevét szívembe maró kínomat kivetítve a fiatal férfire.

- Sajnálom, HyoJin-ah – mormolta a hátam mögött. – El kellett volna mondanom. – Hallottam a hangját, forró sóhajai bőrömet csiklandozták, ám mégsem tudtam felfogni, amit látok. – Tudom, hogy most rettenetesen nagyot csalódtál bennem, HyoJin, de képtelen voltam megmondani neked az igazat.

- Az ember nem titkolja el a barátnőjét, JiMin! – ripakodtam rá gondolkodás nélkül. – A normális ember nem kezd udvarlásba, mikor van valakije! Az ember számol a következményekkel! JiMin! – emeltem fel a hangomat, ahogy szembe fordultam vele. – Te eltitkoltad előttem, hogy barátnőd van!

- Jiminnie?

A vékony, magasabb női hangtónusra mindketten felkaptuk a fejünket. Egy fiatal lány ácsorgott a hálószoba ajtajában, mindkét keze gömbölyödő hasfalán pihent, tekintetével hol engem mért fel, hol pedig JiMinre nézett kérdőn. Mintha csak egy rossz rémálom lett volna az egész! A mennyből a pokolba zuhantam alig pár perc alatt. Az életemet adtam volna a férfiéért, akiről kiderült, hogy barátnője van, ráadásul hamarosan egy család lesznek!

Nem tudtam és nem is akartam tovább egy légtérben maradni JiMinnel, így bármiféle reakció nélkül felmarkoltam a melltartómat, a fényképet az ágyra dobtam, és kirobogtam a kicsiny helyiségből, majdnem elsodorva az ott álló várandós kedvesét.

Folyton potyogó könnyek között aggattam magamra a gönceimet, nem foglalkozva azzal sem, miként áll rajtam a felsőm, az ingemet félregomboltam, a nadrágomat pedig épp csak felcibáltam a lábaimra. Még a cipőmet sem voltam hajlandó normálisan becsatolni, csak menekülni akartam. Egyszerűen elrohanni JiMin lakásából, hogy többé ne fájjon odabent.

- HyoJin, várj egy kicsit! – szólt utánam a nappaliból, mikor elfordítottam a kulcsot a bejárati ajtó zárjában.

- Nincs miért tovább itt maradnom – nyeltem le a kibuggyanó sós nedvességet. – Ég veled, JiMin! – pillantottam magam mögé, JiMin egy szál pólóban és a boxerében támasztotta a nappali falát, karjait összefonta a mellkasa előtt. – Remélem, boldog kis család lesztek! És remélem azt is, hogy minél előbb sikerül elfelejtenem téged, különben belepusztulok a fájdalomba.

- HyoJin-ah? Várj! Szeretném megmagyarázni – kapott a csuklómért, mikor lenyomtam a kilincset.

- Nincs ezen, mit megmagyarázni. Szia, JiMin!

Ólomsúlyú lábbal léptem át a küszöböt, s hátra sem fordulva indultam el a kapu irányába, hogy magam mögött hagyjam végre szenvedésem okozóját. Csak imádkozhattam azért, hogy mihamarabb kiverjem a fejemből JiMint, mert tudtam, hogy önszántamból erre soha nem leszek képes. Ahhoz már túlságosan beleszerettem, és az együtt töltött éjszaka is csak megerősítette az érzéseimet iránta.

Fel sem emelve a fejemet a kövezetről, pakoltam a lábaimat egymás után, arra sem emlékszem, hogyan és mikor jutottam haza, de egyszer csak a házunk előtt találtam magam. A fehérdeszkás kiskapu nem volt beriglizve, ezek szerint a bátyám nem túl régen érhetett haza. Tudtam jól, hogy a másodperc tört része alatt kell összekapnom magam, különben gyorsan szemet szúr neki az állapotom. De hogyan is leplezhetném a külsőmet éppen előtte? Aki minden rezdülésemet is betéve ismer, és még a gondolataimban is képes olvasni, ha megerőlteti magát.

- Jinnie-yah! – intett felém az ajtóból. – Nem gondolod, hogy kicsit késő van ilyen tájban hazaesni?

- Vagy éppen túl korán – jegyeztem meg gúnyosan, majd belöktem a kiskaput, a bejárathoz battyogtam, még mindig leszegett kobakkal.

- Jin-ah? Történt valami? – fogta meg mindkét vállamat, ahogy megállította lépteimet.

- Semmi – mormogtam a papucsát mustrálva.

- Nézz rám, HyoJin-ah – kérte még higgadtan.

- Szeretnék bemenni, Hopie. Fáradt vagyok – szuszogtam még mindig tartva magam HoSeok előtt.

- Azt elhiszem. Elvégre éjjel háromnegyed három. Mit keresel az utcán az éjszaka közepén? – elvette meleg tenyereit a vállaimról és helyette derekamat fonta át oltalmazón. – Látom rajtad, hogy történt valami. Valami nagyon komoly. Valami, ami megrázott. Érzem, hogy valaki ártott neked, Jinnie-yah. Érzem a porcikáidban, hogy majdnem összetörtél.

- Ölelj át, Hopie! Kérlek szépen, nagyon szorosan ölelj most magadhoz! – Hagytam, hogy felülkerekedjenek az érzéseim és HoSeok mellkasába engedtem kínkeserves hangjaimat.

* * *

Alig egy hónap telt el, mióta nem láttam JiMint, és mindent elmeséltem a bátyámnak. Persze sokat nem kellett mondanom neki, hiszen olvasott a gondolataimban. Nem tudom, hogyan volt rá képes, de mégis mindig tudta, mi van legbelül. Azt hittem, hogy miután alapos fejmosásban részesít, amiért hagytam magam átverni, átrobog JiMinhez, és ami csak a szájára jön, azt rázúdítja. De HoSeok nem így cselekedett. Megitatott velem egy nagy pohár vizet, aztán csinált egy bögre forró csokoládét, a fürdőbe terelgetett, majd miután lecsutakoltam magam, az ágyamba noszogatott és nem mozdult mellőlem már aznap.

A munka után egy kis kikapcsolódásra vágytam, ezért úgy döntöttem, hogy a buszozás helyett inkább hazasétálok. Volt egy kedvenc útvonalam, amit szerettem bejárni, hogy kiszellőzzön a fejem. Ahhoz a bizonyos könyvesbolthoz érve lecövekeltem. Zsebre tett kézzel bámultam a kirakat mögött lévő könyveket, akad-e esetleg olyan, amit szívesen elolvasnék még akár többször is, és nem csak könyvtári példányként szeretnék emlékezni rá. Azonban semmi nem keltette fel a figyelmemet, egyetlen dolgot kivéve.

Egy felettébb ismerő csuklót pillantottam meg a vastag üvegfal mögött, még ismerősebb karkötővel a testén. Összeráncoltam a homlokomat, miközben óvatosan végigvezettem tekintetem a csuklóhoz tartozó végtagon, míg végül a birtoklójának tekintetén leragadtam. Mellkason vágott az elém táruló látvány, s már épp abban bíztam, hogy sikerült picit eltemetnem a múlt hegeit, amikor visszaköszönt rám a kirakat mögül. JiMin bámult rám a könyvet szorítva, s látszott rajta, hogy ő sem számított a felbukkanásomra.

Mielőtt még meggondolatlanul cselekedtem volna, sarkon fordultam, és csak könyörögtem legbelül, hogy ne ismerjen fel pontosan, ne tudja ki is vagyok és hogyan váltunk el. Legyek csak egy felejthető kaland az életében.

- HyoJin? – hallottam meg a nevemet a rég elásott hangszínen. – HyoJin, várj! – emelte feljebb hangerejét. – Várj már! – kérte kissé parancsolón, mikor szaporázni kezdtem a lépteimet. – HyoJin, az ég szerelmére! Állj már meg! HyoJin! – ordította el magát.

- Mit akarsz még tőlem, Park JiMin?! – vettem félfordulatot dühödten. – Elég fájdalmat okoztál már nekem, hagyj végre elmenni és elfelejteni!

- Nem akarom, hogy elfelejts, értsd már meg! – Ökölbe szorította kezeit, mikor megállt előttem sietős léptei végéhez érve. – Egy hónapja eltűntél és még azt sem hagytad, hogy megmagyarázzam, amit láttál.

- Nem volt mit megmagyarázni rajta, JiMin. Azt hiszem, elegendő volt a fénykép és a terhes barátnőd, hogy tudjam, nekünk nem lehet közös jövőnk. Most pedig, ha megbocsátasz – biccentettem elköszönvén tőle.

- Nem, HyoJin! Nem bocsájtok meg! – elkapta a bal csuklómat és meggátolt a távozásban.

- Eressz el, JiMin! – utasítottam.

- Addig nem, amíg végig nem hallgatsz! – visszarántott magához, és szorosan átölelte a remegő testemet, nem hagyva esélyt a menekülésre.

- JiMin – sírtam el magam nevét nyüszítve, karjaim akaratlanul indultak el nyaka felé.

- ♪Csak engedd, hadd szeresselek! ♪

- Nem lehet. JiMin – szipogtam. – Neked ott van a barátnőd és a születendő gyermeketek. Vele kell törődnöd, engem pedig el kell, felejtened. Ahogyan én is azt teszem veled.

- HyoJin-ah – elvette állát a fejbúbomról, majd mélyen a szemembe nézett. – A lány, akivel találkoztál aznap éjjel, az öcsém egy véletlen kalandja volt, HaeMi. – Döbbenten álltam JiMin előtt, fel sem fogtam, amit mondott, de szinte azonnal folytatta is tovább. – HaeMi és JiHyun csak egyetlen éjszakát töltöttek együtt a bankett estéjén, és ennek a kis légyottnak a következményével szembesültél.

- Ha nem a barátnőd, akkor mit keresett nálad? – próbáltam feldolgozni az események sokaságát.

- Azért jött, mert megint összeveszett a szüleivel, JiHyunhoz nem mert menni, így hozzám menekült. Mert én vagyok az egyetlen, aki megértem a problémáját.

- Hah? – pislogtam nagyokat JiMinre.

- Elmesélte, hogyan érez az öcsém iránt, bevallotta a terhességet is, és azt is, hogy ha az öcsém nem vállalja, ő annak ellenére is megtartja. Mert teljes szívével szereti az öcsémet és nem hajlandó megválni a szerelmük gyümölcsétől.

JiMin szavai a lelkemig hatoltak, viszont mégsem voltam elég biztos bennük, elvégre bármikor kitalálhatta ezt az egész sztorit az öccséről és erről a lányról. Kérdőn pilláztam JiMinre, aki látta rajtam a kétkedéseimet, így kissé ellépett tőlem, s két tenyerét az arcomra simította.

- ♪ Annyira remeg a szívem, hogy kezdek aggódni. A végzet féltékeny ránk. Ahogy te is, úgy én is nagyon félek. Amikor rám nézel, amikor megérintesz. A világegyetem miattunk indul meg. ♪

- JiMin – pityeredtem el gyönyörű hangja hallatán, beleremegett mindenem a dallamba, s felrémlett az éjszakánk, mikor ugyanezt a dalt énekelte nekem, miután megnéztük azt a romantikus filmet a tévében.***

- ♪ Mivel szeretsz engem, és én is szeretlek téged!♪ - folytatta tovább az édes dallamot.

- Hogy’ értetted, hogy te megérted HaeMi problémáját? – kérdeztem két sírógörcs között. – Miért érted meg te őt olyan jól? Miért épp hozzád menekült?

- Mert éppen úgy érzek irántad, ahogyan ő szereti az öcsémet. Mindent feláldoz azért, hogy az egyetlen kapocs, ami köztük van, örökre megmaradjon.

- JiMin. – Nem tudtam többet mondani a nevénél.

- ♪Itt vagyok, hogy láthassalak. Szeress engem most, érints meg most! Csak engedd, hadd szeresselek!

- Ez nem véletlen egybeesés – pihegtem ajkaira hajolva, hogy végre újra megcsókolhassam őt.

Nem kellett többet mondania akkor és ott. Ledöntötte a falat, amit magam köré emeltem, s hagytam, hogy szeressen. Mielőtt még hazaindultunk volna, bevallotta azt is, hogy a fényképen, amit az éjjeli szekrényen találtam, valóban a barátnőjével van, de magához az érzéshez ragaszkodik, nem pedig a lányhoz. A szerelem emlékét őrzi abban a fotóban, s amint lesz végre rólunk egy értelmes fénykép is, azonnal kicseréli, de ezúttal már nem csak egy emléket szeretne viszontlátni, hanem a jövőjét. Mellettem. S azért kérte, hogy elmenjek akkor éjjel, mert rettegett attól, hogy ugyanaz történik velünk: Eltitkolom előtte a születendő gyermeket és nem hagyom, hogy megismerhesse az apaság élményeit.

JiMin... ugye hallottál már a fogamzásgátlóról? Velünk csak akkor történhet ilyen, ha azt én is akarom... s persze, ahogyan aznap este, ezúttal sem tudtam megállni, hogy elfogadjam a meghívását magához, hogy újra a karjaiban köthessek ki.