Stand by You

Rachel Platten - Stand by You

- Na! Add vissza! – kaptam ki NamJoon kezéből a kanalamat, amivel a fahéjas müzlimet majszolgattam reggeli gyanánt, de a humoros kedvében lévő lakótársamnak nevezett srác csak elégedetten vigyorgott rám válaszul.

- Már így is elég nagy a feneked! – kacsintott még mindig gúnyosan vigyorogva.

- Neked meg a szád túl nagy! – csattantam fel bosszúsan, s közben a tenyereimet is az asztallapra helyeztem, ahogy felegyenesedtem. – Nem gondolod, hogy kicsit túl bunkó vagy így korán reggel éhgyomorra? – villogtattam rá dühösen a szemeimet.

Nem bírtam tovább egy légtérben megmaradni NamJoonnal, jobbnak láttam mielőbb a távozás mezejére lépnem. Egyszerűen elegem lett a viselkedéséből, amivel az első nap óta az őrületbe kergetett. Pedig azt hittem, hogy ha már a legjobb barátnőm élete szerelme, akkor mi ketten is jól kijövünk. De ehhez képest...

Mióta JiWon elhagyta egyetlen szó nélkül, azóta NamJoon teljesen kifordult magából. Soha nem láttam még ilyennek. Mikor itthon vagyunk mindketten, rendszerint abból áll a napja, hogy engem piszkál mindenféle elmebeteg dologgal, ha pedig megunom és tüntetőleg a szobámba vonul, akkor a fülére teszi a fejhallgatóját és nem lehet hozzászólni. Ha mégis előkecmergek a rejtekemből és akár csak egy lépésnyire megközelítem, haragosan meresztgeti rám mélybarna szembogarait és duzzogva vonul a hálójába.

Hiába telt el három hónap a szakításuk óta, NamJoon nem beszélt az őt ért fájdalomról. Pedig mindig is jóban voltunk, hiszen a legjobb barátnőm barátja. Volt. S amiért JiWon sem az már a számomra. Ahogyan NamJoont sem, úgy engem sem hívott azóta, hogy összepakolta a bőröndjét.  Az első napokban még próbáltam kiszedni belőle, rábírni, hogy ossza meg velem a gondolatait, de hajthatatlan volt.

- MinAh? – hallottam meg NamJoon hangját az ajtóm mögött, miközben óvatosan megkocogtatta a falapot. – Ne haragudj, ha túl bunkó voltam – dünnyögte a tömör anyagnak.

- Mit akarsz, NamJoon? – fújtattam csalódottságtól vezérelve szavaimat, lapockáimmal a térelválasztónak támaszkodtam és úgy hallgattam tovább a fiatal férfit.

- Sajnálom, MinAh – mormogta.

- Mit, NamJoon? Mit sajnálsz? – sóhajtottam fel, nem megadva magam szánakozó hangjának.

- Kinyitnád az ajtót? – koppant a homloka az ajtón, amitől akaratlanul is elmosolyodtam.

Nehezen álltam meg, hogy ne adjam meg magam azonnal NamJoon kérésének, de hirtelen belém hasított az érzés, hogy lehet, ezzel csak még jobban ártanék a lelki állapotának és talán soha nem fog kilábalni belőle. Vettem még egy nagy levegőt, majd megfordulva a kilincsre markoltam, és lassan kinyitottam az ajtót NamJoonnak.

A látvány, ami fogadott, a szívemet is elszorította. Hirtelen könnybe lábadt a szemem NamJoon tekintetébe veszve. Kinyújtottam felé a kezemet és lassan beljebb húztam a szobámba. Vagyis csak szerettem volna, ha hagyja magát. De helyette az ujjaimra szorított és ő vonszolt ki az én hálómból. Önkéntelenül is követtem a lépteiben, egészen a pamlagig battyogtunk, majd NamJoon rongybabaként zuhant a háttámlára.

- NamJoon? Jól érzed magad? – suttogtam a szembogarait mustrálva.

- MinAh – karolta át a derekamat, fejét mellkasomra hajtva motyogta újra és újra a nevemet.

- Történt valami, NamJoon? – kérdeztem alig hallhatóan, tenyereim nyakszirtjére, aztán onnan tarkójára tévedtek. – Miért kerültél ilyen állapotba?

- JiWon – dünnyögte maga elé.

- Mi van vele? – sóhajtottam fel nehézkesen.

- Felhívott.

- Oh – pihegtem.

- Vagyis én hívtam fel.

- Ezúttal nem nyomott ki? – pillantottam le NamJoon fejbúbjára, amivel egyre inkább belebújt a mellkasomra.

- Most nem. Végre beleszólt.

- Beszéltetek? – elszorult a torkom, abban a másodpercben valahogy mégsem akartam NamJoon támasza lenni, de közben nem akartam magára hagyni sem.

Túl sokáig azonban nem tudtam vívódni az érzéseimmel, elengedte a derekamat és lassan elsétált mellőlem. Meg sem állt a saját szobájáig, majd néhány motoszkálással töltött perc után előbotorkált a kicsiny helyiségből. Kérdőn pislogtam NamJoonra, aki jobb kezében a bőröndjét szorongatta, bal keze pedig ökölbe szorítva lógott a combja mellett. Elakadt a lélegzetem, ahogy ott állt tőlem néhány lépésnyire, mélyen gondolataiba temetkezve, mintha megszűnt volna körülötte a világ és valahol egészen máshol lenne már régóta. JiWon karjaiban...

- NamJoon? – bukott ki belőlem a könnyeimet leplezve, elszorult a torkom, ahogy a fiút bámultam döbbenten.

- Ideje elköltöznöm, MinAh – sóhajtotta maga elé.

- Miért? – hebegtem.

- Nincs okom itt lakni tovább, és persze lassan feltűnő lesz mások számára, hogy együtt élek veled. Indok nélkül – dünnyögte.

- JiWon miatt költözöl el? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést, ami rögvest szöget ütött a fejemben a korábbi megjegyzését hallva.

- Nem – tagadta a számomra tagadhatatlant.

- NamJoon? Ugye nem akarsz átejteni ezzel az ócska dumával? – fontam össze karjaimat a mellkasom előtt.

- Nem. Tényleg ideje elköltöznöm. – Lassan felemelte a fejét, a tekintetünk találkozott.

- Hazudsz.

Egyszavas mondatomat már csak pihegtem, majd a bejárati ajtóhoz csoszogtam, elfordítottam a kulcsot a zárban és kinyitottam a térelválasztót. Vártam. Magam sem tudtam, hogy mégis mire, de vártam. Talán arra, hogy meggondolja magát, talán arra, hogy végleg kisétáljon az életemből, ahogy annak idején JiWon is tette mindkettőnkkel. Amikor NamJoon megtört.

Nem sokkal később léptek zajai verődtek vissza a fehér falakról, majd NamJoon jelent meg az előtérben. A cipője után matatott jobb lábával, aztán ahogy megtalálta a lábbelit, magára applikálta és a ballal cselekedett hasonlóképp. Két lépésnyire megállt előttem, némán mérte fel arcomat, keresve folyton a pillantásomat. Nem tudtam NamJoonra nézni, mert tudtam, hogy abban a szent minutumban elöntenek az érzelmi jelek és nem lesz, mi megállíthassa őket. Így csak szótlanul meredtem tovább a lábfejemre.

Kisvártatva persze a látóterembe került NamJoon cipőpárja, amin akaratlanul is elmosolyodtam, hiába is volt hatalmas a fájdalmam odabent. Mindig is ügyelt a lábbelijének tisztaságára, szinte úgy festett mindegyik, mintha most került volna elő először a cipős dobozából. NamJoon és a rigolyái.

- Emlékszel még arra az éjszakára? – szakított ki merengésemből egy halk, ám mégis kissé rekedtes hang.

- Hah? – lenyelve a könnyeimet végre felemeltem a fejemet, és NamJoonra néztem. – Mire? Milyen éjszakára? – pislogtam aprókat.

- Tudod, MinAh – sóhajtott fel nevemmel.

- NamJoon? – biccentettem oldalra a fejemet, nem akartam elhinni, hogy ennyire megmaradt benne az az éjjel.

- Emlékszel?

A bőröndje halkan koppant lábaink mellett, s a következő szívdobbanásomkor megéreztem reszkető karjait a derekamra siklani. Ujjaival megkapaszkodott a fehér matériában, majd leküzdve a kicsiny távolságot, homlokát a vállgödrömre hajtotta. Újabb mély levegőt engedett ki magából, miközben még erősebben markolta a felsőmet. Vele sóhajtottam.

- NamJoon? – formáltam ajkaimmal nevét alig hallhatóan.

- Emlékszel, MinAh? – szuszogta. – Emlékszel arra a fékevesztett éjszakára? Emlékszel, amikor boldogan zuhantam a karjaidba? Emlékszel, hogy arra kértelek, mindig maradj velem? Emlékszel? MinAh.

- Igen – fojtottam el a torkomat szorongató sós nedvességet. – Soha nem tudnám elfelejteni, mikor őszintén boldog voltam.

- Emlékszel arra is, amit mondtam neked utána? – megemelte a fejét, ezúttal a homlokom támaszkodott meg az övével.

- Részeg voltál, NamJoon – jegyeztem meg egy féloldalas mosoly kíséretében.

- Csak mikor letámadtalak. Bár igazán még akkor sem. Teljesen józan voltam, MinAh.

Váratlanul ért NamJoon mondata. Köpni-nyelni nem tudtam a szavaitól, alig bírtam őket felfogni, olyannyira meglepett a kijelentésével. Én egészen idáig abban a hitben tengettem a napjaimat, hogy az égegyadta világon semmi sem maradt meg benne arról a napról. Hiszen aznap hagyta el őt JiWon, és sétált ki az én életemből is.

Gondolkodás nélkül bontottam ki két üveg sojout és öntöttünk is fel a garatra ugyanazzal a lendülettel. Aztán persze a könnyek helyét átvette a nevetés, majd végül a féktelen szenvedély, ami mindkettőnk tekintetében táncolt. Meggondolatlanul csókoltam meg NamJoont, de nem húzódott el, hanem helyette inkább viszonozta. Vadul. Szenvedéllyel telve. Képtelen voltam tovább titkolni NamJoon előtt az érzéseimet, még akkor is, hogy ha pusztán egyetlen éjszakára is lehet az enyém és szerethetem őt teljes szívemmel.

- Hallottad, amit mondtam? – mormolta a vállamba.

- Uhm – bólogattam még mindig a sokk hatása alatt.

- MinAh? – megemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett.

- Igen? – szipogtam könnyeimmel küszködve.

- Még mindig ugyanúgy érzel irántam? – tette fel kétkedőn a kérdést.

- Fontos ez?

- Kérlek, MinAh. – Már-már könyörgött, hogy bevalljam neki az igazat. – Szeretném tudni, hogy változtak-e az érzéseid azóta az este óta. Kérlek.

- Nem – sütöttem le a szemeimet megadván magam NamJoonnak. – Semmi sem változott azóta. Nem volt, mi okot adjon rá, hogy megváltozzanak az érzéseim irántad.

- Úgy érted, hogy még mindig szeretsz, MinAh? – elengedte a derekamat és puha mancsai közé fogta a fejemet.

- Ühüm – bólogattam kibuggyanó könnyeimet nyeldesve.

- Komolyan? Tényleg szeretsz, MinAh? – NamJoon hangja is megtelt a sós nedvességgel, és az ő szeméből is lassan csordogálni kezdett az első csepp.

- Minden rezdülésemmel, minden lélegzetvételemmel. Mindenemmel.

NamJoon ajkaira halvány mosoly helyett, felhőtlen görbület költözött. Lehunytam a szemeimet, mikor egy puha ajakpárt éreztem simulni a homlokomra. Újabb parányi szusszanat szakadt fel belőlem, a térdeim visszafogott remegésbe kezdtek, a gyomromban pedig megannyi pillangó reppent szét. A szívverésem pedig. A szívem a torkomban lüktetett hevesen.

- NamJoon? – motyogtam még mindig csukott szemhéjakkal.

- Hm? – Magához ölelt és szorosan tartott.

- Te is?

- Képtelen vagyok máshogy érezni, mióta kikötöttem a karjaidban. Csak rád tudok gondolni.

- Akkor miért akarsz elköltözni? – váltottam témát sietve, eszembe jutott, hogy még mindig az előtérben ácsingózunk már hosszú percek óta.

- Már nem akarok.

- Hogyan? – nyitottam ki a szemeimet.

- Azért akartam elmenni, mert képtelen voltam tovább úgy élni melletted, hogy nem szerethetlek őszintén. Nem akartalak tovább bántani.

- És mi van JiWonnal? – nyeltem el nagyot.

- Ő nem számít. JiWon már a múlt. Te pedig a jelenem vagy. A jövőm.

- NamJoon – elöntött a boldogság, nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet.

- ♪Még ha nem is találjuk a mennyet, átmegyek veled a poklon is. Szerelmem, nem vagy egyedül, mert melletted fogok állni.♪

- Szeretlek – pihegtem aléltan.

- ♪Szerelmem, nem vagy egyedül. Melletted fogok állni.♪

- NamJoon.

Megkapaszkodtam karjaimmal a nyakában és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogyan még soha. NamJoon is átfonta erős tagjaival a derekamat, picit megemelt a földtől és lassan hátrálni kezdett velem. Meg sem álltunk az egyik szobáig, az illatokból gyanítottam, hogy NamJoon rezidenciáján kötöttem ki. A hátam bársonyos anyaghoz simult, majd finoman fölém magasodott szívem sokáig titkolt szerelme. Belefeledkeztem az érzéseimbe, amikért egyedül ő volt felelős... végre először igazán szerethettem.